Kedves blogom és blogolvasóim,

ebben az évben nem voltam túl aktív, de holnap új nap és új év köszönt be, én pedig - ahogy az eddigi években is - tök új ember leszek. Aki blogol.

Mondanivalóm van, felület van, az olvasókat is össze lehet még terelni, úgyhogy hajrá!

Sikeres új évet kívánok nektek, aki nem bírja, az ne igyon sokat.

Puszi!

Ahogyan a női magazin, úgy a magazinnő fogalma is létezik. A magazinnőt azonnal fel lehet ismerni, amikor elmegy melletted... Megy? Mit beszélek? Suhan, repül, siklik, kecsesen, mint valami nimfa. Te meg állsz ott a negyvenes hóbakancsodban, mint egy száraz kóró az út szélén, és szomorúan sóhajtva teszed vissza az épp átlapozott női magazint a polcra azzal a minden illúziót széttépő érzéssel, hogy nem neked szól.

A női magazin a magazinnőnek szól. Csak neki. Hosszú, hosszú ideje tapasztalom, hogy a női magazint fénysebességgel vagyok képes kiolvasni. Nemcsak azért, mert a romló gazdasági helyzetünket kihangsúlyozandó, egyre vékonyabbak a magazinok, változatlan árért (400 körüli pénzekért, ami kezd kicsit sok lenni), de azért is, mert a cikkek kilencven százaléka nem nekem szól, hanem valami olyan ideális nőtípusnak, mely semmi szín alatt nem húzna a lábára télvíz idején sem fűzős hóbakancsot. Hanem öszeszorított foggal tűrné a mínuszokat, és titokharisnyában és nyitott tűsarkúban libbenne tova a hótól takarítatlan járdákon, mosolyogva, a föld felett három centivel.

A magazinnő nem én vagyok, ezért én nekem nem jár női magazin. Nekem marad a Mozikritika magazin, a Szép otthon, vagy a Fürge ujjak, ugye. Vagy valami receptújság, hogy tovább hízzon a hátsóm, ami ugyebár magazinnők esetében elképzelhetetlen lenne, de nekem már úgyis mindegy.

Otthon lerúgtam magamról a hóbakancsot, és egy frissen zsákmányolt (baromi drága, ellenben vécépapír vékonyságú, és ijesztően tartalmatlan) női magazinnal igyekeztem megfejteni a titkot.

1. A magazinnő 20 és maximum 40 közötti nő, de negyven körüli is csak akkor lehet, ha lepattan róla a szúnyog, és csak a személyi igazolványából derül ki a valós kora, amúgy 19-nek látszik, és a lányát nézik az anyjának.

 2. A magazinnő semmi esetre sem egy rövidlábú, alacsony nő. Ő Elle McPherson Heidi Klumba oltva, ha az alakja nem bomba, az csak valami hirtelen bekövetkezett természeti katasztrófa következménye lehet, átmeneti állapot, aminek leküzdésében a női magazin természetesen nagyon megértő, és csupa jó tanáccsal látja el a magazinnőt.

3. A magazinnő irodában dolgozik, de nem vezető pozícióban. Nem eladónő, nem ápolónő, nem tanár, nem óvónő, a többiről beszélni sem merek. Munkája sikkes számítógéppüfölésből, asztalnál ülve végzett izomgyakorlatokból, színes papírok és tollak rakosgatásából, beszámolók készítéséből és a főnök túléléséből áll, melyben a női magazin vállvetve támogatja, a magazinnő főnöke ugyanis minden esetben egy tapló, aki igazságtalanul bánik a viráglelkű magazinleányokkal, akik a belüket kidolgozzák neki.

4. A magazinnő az irodai aktatologatással és egyébbel annyi de annyi pénzt keres, hogy minden hónapban vesz magának két Cavalli estélyit, meg egy Prada táskát, néha belefér a Dior cipő is, ha odáig fajulna a dolog, akkor pedig Vera Wang esküvői ruhában rebegi el az igent, mindezt a megtakarításoknak köszönhetően, amiben a női magazin szintén csodálatos tanácsokat tud adni. Ha figyelnél, neked is lenne Pradád havi nyolcvanezerből. Havonta lecseréli a trendnek megfelelően a ruhatárát, és az ékszereit is, havonta kétszer-háromszor megy fodrászhoz, kozmetikushoz, masszázsra.

5. A magazinnő állandóan tervezi az esküvőt, de nincs férjnél, és ami azt illeti, komolyabb párja sincs. Vagy épp keresi az igazit, vagy épp gondok vannak a kapcsolatában, és ezért  nemsokára új igazit keres (ha a magazin válságmegoldó tippjei nem jönnek be, ami lehetetlen), vagy laza szexkapcsolatban él, amelyben minden nap Intimissimi és más világmárkák melltartóit tépeti le magáról. Ez utóbbi esetben olyan gyomorforgató szextippekre és nyolcoldalas szex-különszámra van szüksége, amitől még sokat látott hivatásosok is bekékülnek, és ami épp csak annyira kezeli az ember lányát egyszerűként, hogy pont ne érezze magát egy tarajos gőte* értelmi szintjén, de majdnem.

* a tarajos gőtékől ezúton is elnézést kérek

6. A magazinnő életmódját tekintve állandóan fogyókúrázik, akkor is, ha a segge és a melle már befelé homorodik, mindennek a tetejébe lehetőleg vega, vagy valami hasonló divatos életmód híve. Biózik, ájurvédázik, jógázik, paleolitozik, 90 napozik. Ennek megfelelően minden undorító katyvaszt képes a fejébe tömni, és fogösszeszorítva mosolyogni, hogy milyen finom, ha erről a valamiről az van írva, hogy neki jót tesz. Békanyálban kirántott pocokvakbél, és társai mindennap előfordulnak a tányérján. Esküszik, és esketi a női magazin, hogy ettől olyan baromi jó neki.

7. A magazinnő egy héten tizenháromszor edz két órát otthoni edzőgépein, vagy a luxusautó árán vett kondibérlettel. Tetőtől talpig márkában tapos, de nem izzad és büdös sem lesz, a kalóriái csak csendben elpusztulnak, aztán az edzés végén a ruhákkal együtt lekerülnek a testéről. Mindezt elősegítendő a magazinnő napi hét liter vizet izik. Pisilni sose kell neki. A lakásában WC sincs.

8. A magazinnő lakása, tudniillik, öntisztító. Ahogy a magazinnő maga is. Fürdéskor nem tisztul, mert ő lényétől fogva tiszta; hanem csak illatosodik a sok guaranás, dinnyés, áfonyás, tejes-mézes, rakott krumplis, barackpálinkás kenőcstől.

9. A magazinnő természetesen zöld, szelektíven gyűjti értékes szemetét, melyből téged is megvenne kilóra, és nem jár autóval - ám érdekes mód tömegközlekedéssel sem. Egyikről sem esik soha szó, viszont a női magazin illusztrációin a tízcentis sarkakon magabiztosan tovalibbenő nők segítettek megfejteni a titkot: a magazinnők mindenhová gyalog járnak, amit nagyon jól bírnak, hála a mindenféle nekik készülő tapasznak és talpbetétnek, amivel a lábuk térd alatti lerohadását akadályozzák meg nap mint nap.

10. A magazinnőnek van családja, de ők baromira nem érdekesek a mindennapokban. Szülinapja és névnapja csak a magazinnőnek van, az öccsének nincs. Egyetlen egyszer jönnek fel a családtagok témaként: karácsonykor. Ekkor a női magazinnak hála a magazinnő eláraszthatja az unokaöcsitől a dédpapáig az egész famíliát személytelenebbnél személytelenebb nyolcvanezres kacatokkal, amiket szín vagy alak szerint csoportosítani is lehet, milyen jó már.

11. A magazinnőnek nincs gyereke - az unokaöcsiről jut eszembe, és ez sarkaltos kritérium. Akinek gyereke van, az eltemetheti magát a tizenhat tonna fekete szén alá, annak többé még egy lábgyantázás gyönyöre nem sok, annyi sem jár az életben, az többé nem lehet magazinnő, őt a magazin kitagadja. Őrá a Cavalli nem gyárt estélyit, neki nem használnak az egészséges receptek, az ő haját már a beton sem állítja meg, a bőrén nem fog a sminkecset.

12. A magazinnő külsőre a görög termékenység istennőire hasonlít. Gyönyörű bőr, amin meg se marad a szőr sehol, mert a szégyentől azonnal kipusztul. Taligakeréknyi szemek, ajkak, és olyan hajkorona, hogy Gábor Zsazsa parókakollekciót készíttethetne belőlük, mindez gazdag csigákban omlik a derekáig. A szempillái külön életet élnek. Természetesen a női magazin szépségtanácsainak köszönhetően ez már innen is csak jobb lehet.

13. A magazinnő munka után kilenc partiba és három romantikus vacsorára hivatalos, egy héten hatszor. A női magazin tanácsainak hála azonban egy autópálya szeméttárolójában is át tud vedleni irodistából Hamupipőkébe, valamint minden gondját megoldja egyetlen dezodor, a mit a táskája alján is elrejthet.

14. A magazinnő kikapcsolódásként irodai fizetéséből Balin és Fidzsin nyaral, esetleg is-is. Télen pedig síelni megy. Egyetlen magazinnő sem vetheti meg a síelést a harmincezres síruhákban. Ha mégis otthon marad csodásan berendezett, egyszínsémára kidolgozott stúdiólakásában, akkor ponyvát olvas, amivel szintén a női magazin látja el.

15. A magazinnő baráti köre dizájnerruhás magazinnőkből áll, akikről szintén lepattan a szúnyog, és akikkel tökéletesre megkomponált koktélokat tüntetnek el a fejükben, kacarászva, mert az élet szép.

16. A magazinnő a vagonnyi alkoholos, de ultradivatos koktél után sem részeg, és ami azt illeti, soha nem is beteg. Ha mégis beteg, akkor azt gyönyörű dizájnerruhákban, a dizájnerkanapén kucorogva vészeli át, állapotának egyetlen jele a rosszkedvű maga elé bámulás, maximum a láz. Semmiféle visszataszító tünet, mint köhögés, orrfolyás, kiütés, hasmenés nem fog rajta. Orvoshoz nem jár, a női magazin által javasolt kecskehasnyálmirigyfűből főtt teát iszogatva kúrálja magát.

___

Ha akár már egyetlen pontnál nem ismertél magadra, sajnos nem vagy magazinnő. Így nem neked szólnak a hiperaktív, boltkóros, agymosott, egészségmániás és szex(tipp)függő cikkek, amelyek egy tarajos gőte* értelmi színvonalán szólnak hozzád.

* a tarajos gőtéktől ismételten elnézést kérek

Amennyiben tehát nem ismertél magadra a magazinnő tulajdonságainak kivesézése során, egy dolgod maradt: nagyon gyorsan megvenni az összes létező női magazint, egy hétre bezárkózni a lakásodba (ha nem stúdiólakásod van egyszínsémával, akkor előbb új lakást kell venned). Addig elő sem jöhetsz, amíg betéve nem tudod, hogyan kell macskavékonybelet főzni, koktélt keverni, a sztárokat és gyerekeiket név szerint felsorolni, elmondani legalább hatféle diétát receptekkel együtt, nincs Diorod, Pradád (vagy legalábbis nem ölnél embert, vagy adnád el anyádat értük), amíg rá nem jöttél, hogy hiába vagy 50 kiló, dagadt állat vagy, és narancsbőröd van, így mától csak füvet ehetsz dióval. Amíg meg nem ígéred, hogy minden pénzed az új trendre költöd, akkor is, ha az ocsmány, vagy nevetséges. Amíg meg nem ígéred, hogy munkahelyet váltasz, és a barátaidat is lecseréled, vagy a legalább régieket megpróbálod megtéríteni. Amíg meg nem ígéred, hogy vakulásig hajtod a kizsigerelt tested a kondigépen, csak mert Scarlett Johansson is ezt teszi.

Amíg meg nem ígéred, hogy minden hónapban megveszed a zsírpapír vékonyságával vetekedő magazinunkat 500-600 forintért, hogy az életed végre ebből a sötét veremből napsütötte virágos rétté változhasson!

A blogger megjegyzése:

                                           Kedves Nőtársak!

Tájékoztatásul közlöm, hogy egy tartalmatlan, semmitmondó női magazin árából 4-5 darab Rigó Jancsit is vehettek egy jobb cukrászdában.

Üdv.

=^oo^=

A zokogó asszonykórusnak engedve, íme nektek januári poszt, de az utolsó ebben a hónapban, mert én a januárt általában végigalszom.

De komolyan gyerekek: ki az, aki szereti a telet? De tényleg! A magukat tetőtől-talpig betetoválókat, a fél lábukat a vonattal levágatókat, a magukat tüzes vassal sütögetőket hamarabb megértem, és elfogadom, mint azokat, akik kicsit is szeretik a telet, és főként annak a januári epizódját.

Nekem a január evés-alvás-hízás-sírás a tükör előtt. Ennyi.

Persze vígasztal, hogy nemsokára vége, jön a február, ami még mindig szörnyű, de legalább egy fokkal közelebb van a tavaszhoz.

Naszóval: egyszemélyes író-olvasó klubot alapítottam itthon, olvasok, aztán magamban megemésztem, aztán megpróbálok írni róla, ez ilyen játék.

Közben az egyre cseperedő macskát pesztrálom, mostanra szép darab lett, már nem annyira vicces, mikor egy körménél fogva lóg az alkarodon, mint anno háromgrammos korában. Mindent lever, szétcincál, lopja a taknyos zsepiket, a kesztyűket. Ez csak valami szezonális szenvedély lehet nála, majd csak leszokik róla, ha ezek a szezondarabok eltűnnek a lakásból.

Kicsit beteg vagyok ismét, mert támadt nekem kedden egy isteni ötletem: a mínusz két fokban felbringázok a könyvtárhoz, és kiveszem Céline-től az Utazás az éjszaka mélyére című ópuszt.

Meg is tettem, nem kis szembeszélben, ami persze eszembe jutatta, hogy mégiscsak otthon kellett volna maradnom a seggemen. Majd fegyveres amazon módjára becsörtettem a könyvtárba, beiratkoztam (mert ugye ez elmaradt az ősszel), és elvágtáztam a szépirodalom C-betűjéhez. Céline-től egy könyv, és az nem az Utazás. Itt tudtam, éreztem azonnal, hogy beszoptam, és a tetejébe meg is fázok, mire hazaérek, úgyhogy rászívtam a projektre. Azért kértem segítséget, mert ki van írva a polcokra, hogy "Amennyiben a keresett könyvet nem találja a polcon, forduljon a könyvtárosokhoz, akik készséggel segítenek".

Namost itt elmondom neked: NE! Ne fordulj a könyvtárosokhoz, mert nem akarnak segíteni, ők gyűlölik azt, hogy te egyáltalán bejöttél, sőt létezel, hát még ha keresel is valamit, amit magadtól (te ökör) nem találsz.

Nézett rám a kis kirúzsozott, második ifjúságát erőltető, madárcsontú fonnyadt banya, gondoltam, anyukám, nézzél szebben, mert ketté tudlak rúgni, ha úgy akarom.

Cétizennégy, mondja nekem a kis banya, cétizennégy, kérem, ott vannak Céline művei. Ó, mondom, kedves, de onnan  jövök, és pont OTT nincsenek Céline művei, ellenkező esetben megtaláltam volna őket, és nem állnék itt.

Feltápászkodott a kis madárcsontú rúzsozott "Miss Megyei Könyvtár", elmormogta, hogy "kérem a gép szerint nincs kikölcsönözve, ott van az", és elcaplatott - engem vezetve, hogy odataláljak - a C-hez. Íme- mutatott hanyagul egy nyolc méter széles polcszeletre, itt a C, keresse a Cétizennégyet. És fordult volna meg a kis fémsarkain, ha nem állítom meg a szikrázásban. Mondom, nézzen már oda a Cétizennégyhez, ott nincs semmi. Illetve van egy Céline-mű (egy cétizennégyes), de az kinek kell? Nekem nem. És ugye logikus, hogy mellette kéne lennie a másik cétizennégynek.

Ó, nem biztos az, hogy mellette van, van, hogy nem ugyanoda kerül vissza, mert az olvasók rendetlenek néha, ugye.

Jah, tehát én tartsak nektek polcrendezést, na azt nem, anyukám. Mondtam neki, hogy nem azért jöttem, hogy rendet rakjak a polcaikon, meg egyáltalán ki garantálja, hogy az a valaki a C-n belül maradt, és nem az S-nél szabadult meg Céline regényétől.... majd ti rendeztek polcot, azért dolgoztok itt, addig is csá.

Kirúzsozott csaj visszacsattogott a posztjához, ahol az a munkája, hogy lekezelően bánjon az olvasókkal, és szikrát szórt a szeme, ahogy nézte, hogyan távozom vad amazonként. Mikor a ruhatárban visszavettem a kabátomat, már éreztem, hogy baj van, megfázódtam.

Most azon gondolkodom, hogyan kéne eljutni a könyvtárig, megnézni, volt-e kedd óta polcrendezés, és előkerült-e Céline. De ilyen időben nem vezetek, biciklizni pláne nem fogok, gyalog meg ordas messze van.

Úgyhogy itthon vagyok, őrzöm a macskát, aki másodpercenként három tiltott helyre is fel tud mászni, illetve így gépelés közben kihasználja a figyelmem lankadását, és lopkodja a taknyos zsepiket, szemüvegtokot, kiskanalat a bögréből.

Amúgy meg költözés előtt állok, kislakásba megyek nagy házból, és egyelőre új bútort vadászom. A hétvégén hátha teszünk pár lépést ennek érdekében is, időszerű lenne már. Szép, narancssárga ülőgarnitúrát választottam ki, mert szép színes nappalit szeretnék.

Remélem, hogy rezsi nem lesz. Vagy a jótündér kifizeti helyettem a számlákat. Vagy valami perverz a szomszédból, aki erre izgul.

Mert mondták, hogy van rezsi, de én csak néztem kerek szemekkel, hogy nem érteni madzsar.

Ugyanolyan értetlenül néztem, mint a könyvesboltos buksza, akinek három szerzőt és könyvcímet mondtam, de csak azt tudta ismételgetni (miután fél óra alatt begépelgette a címeket), hogy olyan nekik nincs.

Nektek nem az az érzésetek, hogy a könyvesboltokban nincs elég könyv? Szépirodalom falon olyan polc van, ahol másfél méterenként tíz könyv fér el, csak a divatos szerzők, csak a látványos borítók... Akármit keresek, se Alexandra, se Libri. Néha olyan könyvek hiányoznak, hogy a vérem meghűl. Bezzeg a vámpíros agysejtpusztító ponyvák mind megvannak (bocs attól, aki lájkolja ezeket). Minek ide könyvesbolt? Ennyi erővel akkor rendelek én, magamtól a netről mindent, kár elmenni a boltba, mert ott is csak annyit mondanak, hogy megrendeljük magának. Ja, hát az egyedül is megy. Ha hazafelé a buszon már a könyvedet akarod olvasni, akkor ráb^sztál, ilyen nincsen. A könyvesboltok pár éven belül kétszer kettes helyiségek lesznek, középen egy asztallal, mellette egy manussal, előtte kinyitott laptoppal. Semmi más nem kell ide.

És akkor nyavalyognak, hogy ha plázában jár az ember, láthatja, hogy a könyvesboltban van a legkevesebb vásárló, és haldoklik a kultúra. Hát nem elsősorban az olvasók a hibásak. Persze, minek tartson a bolt olyan könyvet, amit szökőévben egyszer vesznek meg, de akkor azt is lehessen megérteni, hogy én nem megyek be. Hanem a mellette lévő Promodba megyek, ahol csudaszép rucik vannak. Ettől még a kultúrám köszöni, jól van.

Befejezem, mert a macska épp csecset keres rajtam, szopni akar. Ez egy ilyen gyári hibája neki, sajna túl pici volt, mikor már izomból passzolták le nekünk, hiába ellenkeztünk. Volt már macskám, amelyik nyolcéves koráig képes volt csücsköt szopni a pólómra, és az a gyanúm, ez sem fog egyhamar rájönni, hogy én nem az édesanyja vagyok, és belőlem nem jön tej.

Egyelőre nincs elem, se feltöltött akksi a fényképezőgépben, de ha lesz, lövök róla képet, és bemutatom őkelmét. Esetleg in flagranti zsebkendőlopás közben.

Jók legyetek, tavasztündért noszogassátok meg, mert nem bírom már a telet!

Na és akkor januárra bezárt a bazár, kedden már február, akkor jövök poszttal, remélhetőleg fotókkal, és már a kis lakásból, aminek nincs rezsije.

Cupp

Először is, Tündérbogarak, ezer és még egy bocsánat, amiért ennyire taploid vagyok és nem írtam. Hazajöttem Lyonból és már majdnem két hete itthon porosodom :)

Utolsó két napomon a szállás kitette a szűrömet, merthogy vasárnap nem lehet kicsekkolni. Így egy barátnőmnél töltöttem a hétvégét, akinek a lakása egy jégverem és egy iglu között van atmoszféra- és hőszempontból. Meg is fáztam egy kicsit, hazahoztam, bónusz az elmúlt két-két és fél hónap betegsége után.

Azért utoljára még karácsonyi forgatagot néztünk, vásároltunk. Egyetemen is jól alalkult minden, több papírt is szereztem arról, hogy okosabb vagyok, mint egy ötödikes, ezeket pedig sokszorosítottam, hogy még több legyen belőlük :)

Mikor hazajöttem, azért gyorsan helyrekattantam. Harminc órát utaztam busszal, kicsit rosszul tűrtem, de túléltem. Még mindig jobb volt, mint repülni, nem jártak a repcsik. Karácsonyozhattam volna egy tranzitban. Oh, tranzitbaum.

Aztán hazaértem, kiderült, hogy a Lyonban, 7 kilós csomagban feladott könyveim hamarabb értek haza, mint én. A csomag iszonyatos állapotban, mint amit megrágtak, aztán megemésztettek, majd kikakáltak... Gondoltam, ennyi a könyveimnek, de szerencséjére a francia postának, minden ép volt, így nem kell a bosszúmtól félniük.

Itthon aztán kis fehér-vörös pamacs várt erőteljes nyau és meoo hangjelzésekkel. Vaczlavik Frigyes a neve, október óta van még csak nyitva a szeme, de már bazinagy dzsungelharcos.

Spurika kicsit rekedt, és nagyon nem érti, Frici miért lehet benn, ő meg miért nem, holott ő a rangidős és nagyobb is... A konfliktust elsimítandó, beengedtük a jószágot, a macska pedig girlanddá alakult: felborzolódott a fülétől a farka hegyéig, egész jól mutat a karácsonyfán :)

Egyelőre a felek békítése folyik.

Én olvasok, írogatok, macskát applikálok le a függönyről és ki a szemetesből.

Csináltam a családnak francia périgourdine-t, nagy sikere volt. Másfél-két órán át készült, de 20 perc alatt fogyott el. Nincs igazság a földön.

Minden a legnagyobb rendben. A saját ágyamban alszom, talán túl jól is mostanában, a tesómból érkező bacikat igyekszem elhárítani kézzel-lábbal.

Keresztfiam közben betöltötte a kettőt, én meg a 25-öt. Nincs kegyelem senkinek :)

A hatalmas francia kavalkádból, állandó tömegben nyomakodásból most jólesik visszaesni a vidéki város mérsékelt pörgésébe. Jobb a hangulat itt, és szebb a karácsony. Nem tudom, ki mit tapasztalt, de a franciáknál vajmi kevés karácsonyi hangulat és valódi karácsonyvárás tapasztalható. Lyon idei karácsonyi dizájnja lila-ezüst volt, kevéssé karácsonyi beütésű, hímes tojást idéző papírdíszekkel, műanyag macilámpásokkal és kinyitott esernyőkkel díszített városi karácsonyfával.

Leginkább egy szürrealista festményre hasonlított a dekoráció.

Emellé jön, hogy a franciák úgy vásárolnak, mint a megszállottak. Hétfő reggel munkaidőben, én debil, azt hittem, megúszom a tömeget, de nem. A legutolsó lefolyószűrőért is negyvenen állnak sorba. Békés, hangulatos karácsonyi kószálás? Felejtsd el. Az életedért kell futnod, mert eltaposnak. Ha eléred a metrót, szerencséd van, ha nem, érted is szól a karácsonyi mise.

Itthon aranyba és pirosba öltözött a fa. Egy gömböt a macska megkísérelt megenni, így az már nem olyan szép fényes, de a karácsony itthon rulezz. Van hópelyhes lyon-i égősor is a fán.

Kezeltem az összes kulináris hiánybetegségemet, bepótoltam a lemaradásaimat magyar kaják terén.

Orvost a büdös életbe többet nem akarok látni, gyógyszert legközelebb nyolcvanévesen akarok szedni a reumámra, hogy jobban csússzon a járókeret.

Kutya-macskabiztosításokat nézek a neten, keresem a legszimpatikusabbakat a kis árváknak, akiknek anyjuk helyett anyjuk vagyok. Azt írja az egyik oldal a neten, hogy nyolcvan százalékos térítés szemgolyó-előreesés esetén. Velünk ez lépten-nyomon megtörténik. Veletek?

Igyekszem a filmhiányomat behozni, horrorokat, Monty Python-t nézni.

Még mindig ez a legjobb animált, évvégén aktuális hülyeség a neten, úgyhogy ezzel kívánok mindenkinek minden jót a következő évre:

Legyetek jók, nehogy így járjatok:

Mert ugye ez globális szívás.

BUÉK mindenkinek!

Sziasztok,

lemaradtam önmagamtól, pedig nem történt sok minden.

Kábé három héttel ezelőtt megfáztam, amit egy otthonról hozott, anno be nem szedett antibiotikummal próbáltam kezelni, miután napok múlva sem lettem jobban. És ezt ugye nem szabad, fúj, dobod el, tudom én is, de a kényszer nagy úr, meghát ne menjek már itt orvoshoz.

Segített is egy kicsit, elvette a lázam, de a torokfájás nem múlt el az utolsó szem beszedése után sem. Gondoltam, hogy azért egy torokfájás nem épp agydaganat, csak elleszek vele, bespájzoltam mindenféle teákat, teljes kiőrlésű citromlevet, hogy adjunk a stílusnak, aszpirint, mézet. Mikor már okádtam a napi két liter mézes teától, de a torkom még fájt, akkor kezdett az én kis önbizalmam megsérülni. Állandóan fájtam, csak a helye változott, hogy épp hol szúr. Azért nem törődtem vele. Eltelt két hét, mikor is a torokfájás egy estére olyan erős lett, hogy csak összeszorított szemmel és imádkozva tudtam lenyelni a kaját. Egyrészt örültem, mert így lehet sokat fogyni gyorsan, de másrészt nem élveztem, hogy az egész nyakam fáj nyomásra. Így egy reggel elhatároztam, miután egész éjjel forgolódtam a fájdalom miatt, meg a köhögőrohamoknak köszönhetően, hogy bizony előveszem a külföldi szerencsétlen barmoknak kiadott kis egyetemi könyvet, megnézem, hova lehet elmenni orvoshoz, és elmegyek.

A kis könyv az egyetemi egészségügyi pontot (Point de Santé) ajánlotta a Rue Pasteur-ön, ahol a doktori iskola is van. Elbaktattam, de nagyon szarul voltam végig, csak imádkoztam, hogy legyen orvosuk. Az ajtó előtt jött a hidegzuhany, nemhogy orvosra, mindössze egy szegény Infirmière-re számíthattam, az ajtó kiírás szerint csak Infirmerie ez a Point de Santé, ami nagyon halovány, azok max borogatást csinálnak, meg együttéreznek. És ezek is késnek, a 8:30ra kiírt nyitáshoz képest kilenckor jött be egy nő. Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, azonnal rácsengettem, max annyit vártam, hogy a kabátját letegye. Tudtam, hogy innentől az egész napom orvoskajtatással fog telni, nem volt egy felesleges percem sem.

A nő kijött, végigmért, behívott, ahol előadtam a bajom, de nagyon nem bírtam meghatni. Először is nem értette, hogy hogy kerülök oda, így megmutattam neki a kis egytemi könyvet, amit a külföldi bambák kapnak. Azt mondta, ami ott szerepel, nem igaz, mert ő a személyzet ellátásával foglalkozik, a diákokkal a másik campuson, a Porte des Alpes-on ügyködnek, de orvos ott sincs. Viszont ő azt tanácsolja, hogy menjek oda.

Itt hevesen tiltakoztam, hogy nem, oda nem megyek, egyrészt ha nincs orvos, akkor mit csinálnak velem, másrészt a Porte des Alpes 40 perc villamosútra van a város szélén, nem élném túl. Mindeközben a beszéd is fájdalmassá vált, úgyhogy áttértem a fekete-fehér-igen-nem játékra, és sűrűn bólogattam, ha valamivel egyetértettem.

Erre a nő megsajnált, vagy merem remélni, és nyomtatott nekem egy papírt a Rue de Sevigné-n található egészségügyi központról, ahová ugyan időpontot kell kérni, de vannak általános orvosok is, akik megvizsgálnak. Menjek oda és regeljek be azonnal.

A térképen (ami nélkül a házat nem tanácsos elhagyni) láttam, hogy két villamosmegállóra vagyok a Rue de Sevignétől, így belevágtam. Kicsit tébláboltam arrafelé, mert ugyan volt ott egy épület, amibe nagyon nagy csordákban vonultak be az emberek, de nem volt rá kiírva, hogy mi az. Végül csak kiderült, hogy jó helyen vagyok, felmentem az elsőre, ahol be kell csekkolni. Húztam sorszámot, aztán szólítottak, ismét előadtam a problémám, és akkor a nő nagyon együttérzően azt mondta nekem szerda délelőtt fél tízkor, hogy jövő hétfő délutánra van időpontja.

Itt valószínűleg színt váltottam, elzöldültem, vagy valami, mert átsuhant egy kis emberség az arcán, megint lenézett a papírjára, és annyit korrigált, hogy "illetve van egy fél kilencre is". De hétfőn. Elkértem a fél kilencest, aztán elcsattogtam azzal, hogy tovább kell keresnem valakit, aki megvizsgál, mert hétfőig nyolcasikreket szülök és egy harmadik lábam is nő, nem játék ez.

Ha tudtam volna, hogy tényleg ennyire gáz itt orvost keríteni, nyilván nem várok ennyit. Dia, az itt élő csoporttársam már említette, hogy nőgyógyászhoz bejutni milyen brutális, de azt gondoltam, a háziorvos azért csak más.

Hazajöttem, és a recepción (az Accueil szabadfordítása) mgkérdeztem, van-e valami bejáratott orvosuk a koli lakói számára. A nő négy orvos eléhetőségeit tette ki elém, leírtam őket, így nem volt más hátra, mint telefonálni. Itt ugyanis minden dokitól randit kell kérni, előre, nem csak úgy betámasztani a segged a váróba, és várni a sorodra.

Nos, a telefonálás valószínűleg az én inkompetenciám miatt meghiúsult, a fülke nem pénzes volt, hanem kártyás, a mobillal pedig nem csörgött ki, akármilyen számkombóban hívtam akármelyik orvost.

Így fogtam magam, és úgy döntöttem, hogy a Béatrice Benoit nevű nőcit, aki Rue Commandant Charcot-n rendel, tőlem három buszmegállónyira, felkeresem személyesen, és leköhögöm.

Kábé negyed óra múlva az ajtaja előtt toporogtam. Mellettem egy bácsi a postaládáját üríti kifelé, karjában kis tündibündiszobaselyemkutya, ami az összes franciának van. Ezek a kutyák soha nem érnek a földhöz, főleg nem ősszel és télen, kis ruhában vannak, gondolom a fél állományt Médor-nak hívják, és masni van a homlokukon. És a férfiak sem érzik őket férfiatlannak.

A bácsi mindazonáltal tökös teremtmény volt, tipegett ott a kutyával, majd megkérdezte, hogy az orvoshoz jöttem-e, hát csengessek nyugodtan, és nekifutásból ráugrott a csengőre. Én itt elkékültem-elzöldültem, remegett kezem-lábam, hogy mit fogok ezért kapni, időpont nélkül csak úgy rárontok a nőre (valószínű később én is összeszedtem volna magam erre, de a bácsi megúsztatott a mélyvízben).

Kinyílt az ajtó, és egy ötven körüli, nagyon szimpi nő állt ott, arra várva, hogy leköhögjem. Előadtam neki bánatom, hogy mennyire beteg vagyok, milyen messziről jött külföldi vagyok, és mennyire bandzsa vagyok a telefonáláshoz. Mosolyogva beinvitált a váróba, hogy maradjak, nincsenek sokan.

Áldottam az eget és minden angyalát, kivártam a két előttem lévőt, de kicsit megzavart, hogy az egész nem olyan volt, mint otthon egy háziorvos. Ráadásul párban mentek be a rendelőbe... csak nem valami párterapeutához jöttem?

Mikor rám került a sor, kiderült, hogy nem rendelője van a nőnek, hanem irodája, olyan volt, mintha egy bankban ülnék ügyintézés idején. Sehol egy sztetoszkóp, egy köpeny, semmi. Hű, mondom, tényleg valami tanácsadóhoz jöttem, hisz meg se kérdeztem róla, hogy milyen orvos, se a recepción, se tőle...

Azért kiderült, hogy háziorvos, csak ők itt ilyen elegánsan nyomják. A rendelő egy másik helyiségben volt, ott már volt sztetoszkóp is, meg kis ágyikó, ahová fel kellett feküdnöm, és még a várnyomásomat is megmérte.

A nővel kedélyesen elbeszélgettünk, mint kiderült, vannak magyar üzleti kapcsolatai, ámélkodott egy kicsit a nyelvünkön, meg a nevemen. Itt amúgy általában Klárának szólítanak, mert ha ránéznek a nevemre, sem az Esztert, sem a családnevemet nem tudják értelmezni kilégítő mértékben. A doki azért az Esztert felismerte, de el kellett neki magyarázni, miért van ott a 'z' benne. Hát miért?...

Dokinéni írt fel antibiotikumot, fájdalomcsillapítókat, satöbbi, amiket nagy boldogan ki is váltottam, és így a gyógyulás útjára léptem. A hétfői időpontom a Sevignébe még mindig megvan a biztonság kedvéért.

Mindezt a hosszasra nyújtott betegsekedést súlyosbította, hogy ráadásul a netem is jóvátehetetlenül elment. Itthon fetrengtem betegen, és még netem sem volt... szerintem amúgy ezért nem gyógyultam. Semmi jel nem volt, sehol. Sem az eddig jól bevált előtérben, sem a liftnél, sem a liftben, sem a lift tetején, sem a postaládám előtt, sehol. A végső próba az volt, hogy elvittem a laptopot a Part-Dieu-re, ahol ingyenes wifi van. Leültem egy csaj mellé, aki épp google-özött, gondoltam, ha ott sincs netem, akkor velem van a baj. Velem volt a baj, így felszedelőzködtem, és elmentem még ott a Part-Dieu-n a Darty-ba, ahol már szeptemberben vettem egy hajszárítót, úgyhogy eligazodtam az ottani ügyintézésen (legalább nyolc különféle eladó legalább tizenkettő különböző blokkot ad neked, mire megkapod azt az egyet, amit kifizethetsz a pénztárnál, és a kiválasztott árut csak ezután adják ki neked egy ablakon, vááááh!).

Elcsattogtam a laptopokhoz, hogy mégse a kávéfőzős kollégát molesztáljam a problémámmal, ott felvettem az "úristen, most mi lesz??!!" nézést és testhelyzetet, így azonnal rámrepült egy eladó, hogy miben segíthet. Elmondtam, hogy a drága Toshibám cserbenhagyott, mi lesz most velem, jajj. Az eladó elvezetett az USB wifivevőkhöz, azt mondta, ezekkel helyettesíthetem a gépem belső antennáját, ezzel tuti működik majd minden. Fellélegeztem, mert én elvileg azt akartam kérdezni, hol van egy szerviz, ahol megcsinálnák, és már elképzeltem, hogy a Guillotière környékén mond valami lerobbant szerelőműhelyt, ahová napokra be kell adnom a gépet, mert ott vannak az ilyen üzletek, pedig az egy borzalmas környék. Úgyhogy megvettem Herculest, a kis kék biszbaszt, akit itthon teljesen magamtól és egyedül felinstalláltam (tapsot kérek - köszönöm), és aki azonnal fel is lépett nekem a netre, és azóta imádjuk egymást.

Ennek köszönhetően tudok nektek most írni ilyen szép hosszút.

Emellett pedig amit mindenképp meg kell osszak veletek, az az, hogy november 9-éig kellett várnom arra, hogy a fák lombjának lehullásával rájöjjek arra, hogy teljesen frontálisan szemben lakom a Fourvière templommal és a mini Eiffel-toronnyal, amik este kivilágítva csodásan látszanak.

Ide beszúrok róla egy képet, nem én csináltam, hanem a google-ön találtam, én nem tudok ilyen jót:

A lányok állandóan azzal dicsekednek, hogy nekik az ablakukból látszott/látszik a Fourvière, és tessék: az enyémből is. Csak a fák eddig eltakarták. Most így nappal is látom, csak kissé belelógnak a csupasz faágak.

Emellett az van, hogy augusztus harmincadikán, mikor eljöttem otthonról, akkor fogtam utoljára a kezeim közt állatot, és már elvonási tüneteim vannak. A kutyámat akarom!

Egyébként pedig szép napot mindenkinek.

=^oo^=

Sziasztok,

ez a koli egy kurva netelvonó, rájöttem. Meg akarnak ölni. Szori mindenkitől, de ma zsinórban a harmadik napomat húzom net nélkül, a recepción adták a tippet, hogy menjek át az A-szárnyból a B-szárnyba, mert ott tegnap este volt net, úgy hallották.

Úgyhogy most ülök a lift előtti előtérben a földön és ölemben a gép. Amúgy beteg vagyok, de jó lesz erre még itt ráfázni egy kicsit... nem, amúgy melegebb van, mint a szobámban. Örök rejtély, mert itt még zsebkendőnyi fűtő sincs.

A legjobb persze az lenne, ha visszajönne a szobában a net, mert hogy van ez havonta 6 euróért? Nem? Mégiscsak fizetek ezért.

Naszóval nézze el nekem mindenki, akivel nem kommunikáltam kielégítő mértékben ezen a héten, de nem rajtam múlik.

Még most ezt kiírom MSN-re is, aztán jóvan.

Amúgy a sztrájkok miatt bezárt az egyetem, ezen a héten egy órám sem volt, jövő hét meg őszi szünet. Szóval van időm gyógyulgatni, az biztos...

Voltam tegnap a FNAC-ban, hogy ha nincs net, legalább valami DVD-m legyen, amit meg tudok nézni. Így volt alkalmam látni, mi folyik a Bellecour-on (attól messzebb meg esélytelen eljutni, mert tömegközlekedés sincs, és anélkül baromi nehéz ám elmenni a Part-Dieu-ig).

Szóval a Bellecour-t körbeállták a kommandósnak öltözött...ööö... kommandósok, nem szeretik, ha fotózzák őket, meg nem engednek oda senkit közel magukhoz... A Bellecour-on magán pedig ment a füstbombázás, az oszlatás.

Rájöttem amúgy, hogy a franciák milyenek: sztrájkolnak, és akkor a fél ország sztrájkol, a másik fele meg nézi, ahogy oszlatják őket. Ez a szórakozásuk. Tapsolnak, éljeneznek, óbégatnak, stb. Nagyon jól megy a teraszos kávézóknak, mert sokan beülnek inni, mikozben nézik a műsort, de jól megy a kajáldáknak is, mint a Quick vagy a Meki, mert az emberek ott veszik meg a tömítést, amit bámészkodás közben fogyasztanak el. Szóval jó üzlet sztrájk alatt a központi tér mellett nyitva lenni, mégha éjjel be is törik a kirakatodat, nappal bejön az ár százszorosa.

Ennyi mára a tanulság, meg hogy az A-szárny szopóágon van netügyben, de mostmár elültem a seggem, úgyhogy megyek vissza a szobámba.

Vagy kihozok egy széket.

Csóközön.

=^oo^=

Sziasztok.

Történt egy csomó minden, amik önmagukban nem érnek meg egy posztot, csak így összegereblyézve.

Először is egy feldolgozhatatlan élmény, amin nem tudom túltenni magam napok óta: a Carrefour mellett vártam a buszt, mikor a parkolót bekerítő bokrok alól előbújt egy patkány. Nem félek a patkányoktól, vagy nem iszonyodom tőlük, én csak baromira sajnálom szegényt ebben az anyaszomorító hidegben. Azóta is rá gondolok.

Aztán. A hétvégén voltam ebédelni a Magyar Házban. Gulyás volt almáspitével. Gyakorlatilag én elolvadtam, úgy kellett leengedni a mosogatón, tök régen nem ettem olyan kaját, amit húsz percnél tovább kell főzni. Még a menzán is állandóan hal van tésztával (O.O), meg tészta tésztával. Mikor egy reggel arra ébredtem, hogy spagetti lóg a fülemből, akkor határozatlan időre felfüggesztettem a menzalátogatást.

Magamnak főzök, de inkább az egyszerű, könnyen elkészíthető kaják vannak előnyben, amik nem foglalnak sok helyet a Carrefour-os szatyorban, de azért még épp főtt kaja besorolású. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy eleinte én is tésztát ettem, de mivel már hidegrázásom van a szótól is, átálltam a rizsre, és a köret nélküli kajákra. Krumplit még nem próbáltam itt készíteni, nem is tervezem, fagyasztóm meg nincs, hogy hasábburgonyát tároljak, szóval ha veszek, akkor három napig hasábburgonya van, mert addig eláll hűtőben is... Egyébként minden jó és szép, de azért a gulyás, meg a töltött káposzta, meg anyukám nyírségi tárkonyos gombóclevese erősen kísértenek, ha lekapcsolom a lámpát.

Nagyon jól esett a bélemnek a gulyás, és pluszban még sokkal jobban is sikerült a happening, mint vártam. Mint kiderült, diákebéd volt, így csak és kizárólag (illetve nem is...) Lyonban tanuló fiatalokkal ismerkedtem meg, akikkel azon frissiben meg is pecsételtük az ismeretséget még aznap este különböző vendéglátóipari egységekben.

A folytatásról annyit, hogy a Saone-parti kiskocsma után egy karaokebárban fejeztük be, ahol is a Dont't Cry-t énekeltük a Guns-tól, egy mikrofonba, egy emberként.

Erre a hétre nem tudom, mit találnak ki, de karaokebárba nem szeretnék menni, mert nekem ott elmegy a hangom. Azokat a dalokat is éneklem ugyanis, amiket nem is nekem kellene.

Most telik a hét, jól megvagyok, a derekam néha megfázik éjjel, mert kitakarózok, az eszem elszáll, hogy juthat eszembe kitakarózni, de kitakarózok. Erre varrjatok gombot. Valamelyik nap pedig a nulla fokos szél az egyik fülemen be a másikon ki, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kicsit macskás is lettem, és vagyok most is.

A lakás egyébként nem egy kazánház, és ha mindez nem lenne elég, az egyetlen, összehajtott zsebkendő méretével vetekedő fűtőtest kinn van az előszobában. Nem itt, hogy engem fűtsön, nem, a bejárati ajtót fűti, meg a slózit. Meg a beépített szekrényt. Engem nem. Engem továbbra is a Led Zeppelines pólóm fűt.

Ma reggel arra ébredtem, hogy csak kapom az sms-eket sorban, óóó, mondom, ki szeret ennyire... Hát reklám sms-ek voltak, akciókról, amiket a Nyíregyháza Stop Shop-ban válthatok be. Mindez itt Lyonban engem reggel nyolckor, főleg zsinórban négy sms-sel nagyon fel tudott izgatni.

Megállapítottam, hogy ismét nincs net, miután tegnap egyetlen egy percre sem volt, igazából ez már nem lepett meg igazán. Elmentem fürdeni, hajat mosni, mire visszajöttem, volt net, úgyhogy csekkoltam, mi történt a nagyvilágban. Akkor jutott a tudomásomra, hogy míg aludtam, Lyonban apokalipszis ment végbe. Manifok vannak, ez az aranyosabb neve a vandalizmusnak, kedves gyerekek. Ezek az állatok mindent összetörtek, ami összetörhető a Victor Hugo utcán. Felgyújtottak pár autót a Croix-Rousse-on, ahol a Magyar Ház is található. Az egyetem pedig bezárt határozatlan időre. Úgyhogy a mai órám elmaradt, de azért felmentem a városba, hogy megnézzem, mi történt.

Na, itt baxtam el, mert ezt nem kellett volna. Minden járat meg van hülyülve, a metrók légmentesen lezárva, a villamosok csak a külvárosban járnak. Mindenhol rendőrautók és mentők, néha tűzoltók. Minden második üzlet kirakata betörve, vagy lefestve.

Megállapítottam, hogy az egyetem tényleg zárva van, ott álltam a kapu előtt, olvasgattam a kiragasztott plakátot, hogy a présidence mit döntött ezügyben, és olyan végtelenül hülyének éreztem magam abban a szituban. Egyrészt hogy bezárt, én meg bemennék, másrészt meg hogy nekem egy egyórás, küzdelmekkel teli utazás kellett ahhoz, hogy tényleg elhiggyem.

Szépen visszacaplattam a hídon a Bellecour irányába, azért mikor láttam más, naivan az egyetem felé tartó hátizsákos egyetemistákat, akkor kicsit megnyugodtam. Ők valószínűleg azok voltak, akiknek rajtam kívül szintén nem szolgáltat a Crous netet. Vagy katasztrófatúristák, mint én.

Mikor jött a helikopter, attől féltem, hogy közémlőnek :) de láttam, hogy a Bellecour felett köröz a madár, ott lehetett valami. Én kicsit lejjebb becsatlakoztam a Victor Hugo-ra megint, de csak a Perrache felé volt merszem elindulni, takony vagyok, tudom.

Vagy két napja is sétáltam a Victos Hugo-n, hát egy előtte-utána sorozatot posztolhatnék. Szétverve, ahogy utcát szét lehet verni.

Azért nem posztolok előtte-utána sorozatot, mert a fényképezőgépem is sztrájkol, manifon van a drága. A nyolc akksijából egyet sem hajlandó elfogadni, még egész éjszakás töltés után sem, kedvenc húzása a város legszebb pontjain a két fénykép után lemerülés, vagy a már eleve be se kapcsolódás (azért az optikát kitolja, hogy ne tudjam elpakolni, ofkorsz).

Nem szeressük egymást a Canon fényképezőgéppel.

A vírusirtóm is elhervadt. A hátam is fáj.

Ennyi mára, kedves gyerekek, ha valaki megtudja, mikor adja a mozi a Machetét, akkor írjon, mert van egy rakás mozijegykedvezményre jogosító kis cetlim. Huszonhatodikáig jók, addig párszor meg tudnám még nézni... :)

Egyébként meg olvastam egy apróhiredetést a Paru-Vendu-ben, hogy elveszett egy kicsi, barna kutyus, aki süket és vak. :( Csak azért fel fogom hívni a számot, hogy megkérdezzem, megvan-e már a blöki.

Jók legyetek, szedjetek C-vitamint. És takarózzatok be.

Csóközön.

=^oo^=

A nő, a szőke, aki Tarantino filmjeit vágta, meghalt.

Sally Menke volt a neve.

Tarantino életrajzi könyvéből kiderül, hogy Sally volt az egyetlen, aki már tékás srácként is komolyan vette a már csak ex- tékás srácot. Ezért egyértelmű, hogy nagyon szeretjük Sally Menkét.

Sajnos ezek szerint nem lesz több DVD-extra a legendássá vált Hi Sally! beszólásokkal, Sally Gag Reel-lel, a Basterds-é volt az utolsó. Azért reméljük, hogy QT talál egy másik vágót, és megrendezi még a Women in Cages-t, vagy valamelyik pislákoló projektjét.

Sally pedig megkapja az utolsó Hi Sally!-jét, ezúttal a Portishead tolmácsolásában.

Jók legyetek!

Teljesen biztos vagyok mostmár abban, hogy engem, bár közöm nincs hozzá, és messziről sem ismerjük egymást, egyszer a matematika fog megölni.

Annak, hogy leérettségiztem, már ööö 2010-2004=6 éve, ez körülbelül (teljesen pontosan) egybeesik annak az évfordulójával, hogy utoljára elvégeztem akár egy összeadást. Ennek ellenére a mai napig kivégez, megöl. Üldöz, értitek? Meg akar gyilkolni!

Más emberek attól félnek, hogy éjjel betörnek hozzájuk, és rájukgyújtják a házat, vagy hogy ellopják az autójukat, amíg a gyerek farsangi fellépését nézik enerváltan egy tornateremben. Én attól rettegek, hogy egyszer a fejemhez pisztolyt fognak, és arra kényszerítenek, hogy végezzek el egy kétismeretlenes egyenletet. Vagy a hátamon bombával kell számológép nélkül négyzetre emelni, meg gyököt vonni. Meg egyenes vonalakat húzni békás vonalzóval, és ráírni, hogy x meg y.

És ez az állat, ez tudja, hogy félek tőle. Ezért gyötör. Időnként lesből előugrik, megaláz.

A legutóbbi alkalom tegnap éjjel volt. Békés vasárnap, semmi nem történik, épp elszenderegnék, hallgatom az esőt az ablakpárkányon, igyekszem Axl lábát kiszedni a hátam alól: ezt az idillt választotta, hogy lecsapjon.

Konkrétan arról van szó, hogy már az álmaimba is elért.

Azt álmodtam, hogy van két fiam, az egyik tizenhét éves (igen, nyolcévesen szültem, gondod van?), a másik csak tíz. Csak, behh...

És ezek persze iskolába járnak, az anyjuk nyomán járva nem füveznek, nem züllenek a múzeumlépcsőn, hanem lobogtatják nekem a matekházit, hogy nini, mit adott a tanár.

Én pedig, mint a jó anyához illik, nem küldtem el, hogy "na eriggy a vetésbe, tizenkét évet szívtam azzal a szarral, most te jössz", hanem FELÍRTAM magamnak, hogy a gyereknek segíteni kell a matekháziban, és komolyan is gondoltam.

Mondjuk a gyerek az gyerek volt, cseszett szólni, hogy mi lesz a matekházival, nem erőltette a dolgot. Mikor látta, hogy én csendben elfelejtettem (és nem szándékosan, mert álmomban nagyon vagány mutter voltam), nem erőltette, ami nem megy, elindult másnap az iskolába matekházi nélkül. Nekem meg valamikor délelőtt jutott eszembe, és jól oda is kentem a falra lendületből a palacsintatésztát, hogy "jesszaszanyám a gyerek matekházija!!!"...

És a slusszpoén az, hogy mikor idáig elértem álmomban, akkor felriadtam. Tehát nem elég, hogy matekházikkal álmodom, meg tizenhét éves ló kölkökkel, még  dübörgő szívvel, levegő után kapkodva ülök karóegyenes háttal az ágyamban, hogy naezmivolt.

Miután konstatáltam, hogy még több az egy négyzetméterre eső könyvek száma körülöttem, mint a számológépeké, szépen visszafeküdtem, hallgattam egy kicsit a párnámon a szívem dörömbölését, aki nem akarta elhinni, hogy ennyivel megúsztuk, meg hallgattam tovább az esőcsoporgást, és lassan visszaaludtam.

Még utoljára valami olyasmi villant át az agyamon, hogy az csak a szerencsétlen gyerek, akinek én fogok segíteni a matekháziban...

Megint sztrájk van, csak a szeptember hetedikeihez képest ez annyival szopacsabb, hogy ma már iskola van. Lenne.

Berogyott a világ, teljesen osszeomlott minden, még az Ázsiai Gyönyör nevű kajálda sem nyitott ki a Perrache-on, pedig reggelente olyan jó elsuhanni az onnan áradó finom illatokban. Csütörtököt mondtak a tömegközlekedésnél is (áá, ez de olcsó...).

Elvileg reggel nyolctól este nyolcig vannak óráim, délben kis szünettel.

Hatkor keltem, és itt most egy perces néma csendet kérnék, emlékezzünk meg erről az önfeláldozásról.

Tettem-vettem, ittam két kávét, biztos, ami biztos, aztán felpróbáltam az összes ruhám, hogy végül azt vegyem fel, amit végképp nem akartam. Kihasználtam, hogy odakinn sötét van, és látom magam az üvegben, úgy ítéltem meg, hogy a sztrájk alatt, ki tudja, milyen világ jön, jobban járok én, ha farmerban és sportcipőben slampolok egész nap.

Hétkor lenn voltam a megállóban, de valahogy az az érzésem volt, hogy hajnali három van, vagy órát kellett volna állítani. Alig találtam le a sötétben a St-Irénée útra. A reggeli csúcsot elnézve az volt az érzésem, mintha ócska horrort néznék, ahol az emberek az óriásszörny elől menekülnek fejvesztve kifelé a városból az éjszaka közepén, pedig nem, az ott, kérem, a reggel hetes csúcs volt.

Van a megállóban egy digitális tábla, ami mutatja az időt, meg hogy hány perc múlva jön a következő busz, az a neve ennek, hogy borne (ez valami kedvenc szó a franciáknál, minden borne nekik, ha valaminek nem tudod a nevét, mondd rá, hogy borne, nagyon nem lősz mellé).

Van, amikor a borne csak azt írja ki, hogy "borne hors service", de leginkább azt szokta mutatni, hogy "na mivan, paraszt, sietnél?". Most is azt mutatta, hogy 13 perc a következő 46os, ami azt jelenti, hogy máris felért a dombra a sztrájk, mert reggel a csúcsban ötpercenként jön a 46.

És azt is jelenti egyben, hogy mindenki arra a 46osra fog felszállni, ami 13 perc múlva jön. Mindenki, aki az előzőre és aki a következőre akart volna felszállni. Így lettünk hat busznyian az egy buszon, lábak-kezek lógtak ki az ajtókon, amik nem tudtak bezáródni, valaki mindig beleért az érzékelőbe. A Trois Artichauts megállóban tíz percet álltunk, a sofőr evett-ivott, orrot fújt, közben a tükörben a kritikus hátsó ajtót figyelte, és néha megnyomta a bezáró gombot a műszerfalon. Ha az ajtó visszapattant, akkor rágott tovább. Olyan volt, mint egy szerencsejáték, két lépésre voltam attól, hogy elkezdjem begyűjteni a téteket a következő zárásra.

Az állomáson kedves emberek osztogattak Info TCL feliratú piros szórólapokat, amiken le van írva, hogy mi hogyan jár ezen a szép napon. Mondjuk ez kedves, ha belegondolunk, hogy otthon nálunk le se tojnak, ha a sztrájk miatt a nyíltpályán Újfehértő és Császárszállás közt vagy kénytelen életet adni hatosikreidnek - itt meg nyomtatnak egy ilyen pofás kis lapot, és ki is osztják.

Na ezen a lapon láttam, hogy mindhárom busz, amivel meg tudom közelíteni a St-Irénée-t, 19:30 kor befejezi a szolgáltatást.

Ami szívás, mert nyolcig órám van. De mondjuk 19:45ig.

Ezekután beértem a suliba, a 154es termet kerestem, és körülbelül ötször mentem el előtte, mielőtt megtaláltam volna. Gyűltünk, gyülekeztünk, tanár sehol.

Fél kilenckor az "ezértkelteménhatkorbazmeg"-stádiumon túljutva elmentem pipildét keresni, mert két kávé és egy fél liter víz volt bennem, és nem volt maradásuk.

Ekkor szembesültem a következőkkel: a kávéző a sztrájk miatt 8 helyett 10kor nyit. Ez még érthető, valahogy be kell érni, stb. De hogy aztán a wc-n ugyanez egy súlyosbított verzióban is olvasható legyen... Szó szerint: a sztrájk miatt a toilette a mai napon nem üzemel.

Köpjetek szembe, de ennek a logikáját mostanáig nem sikerült teljesen kibogoznom.

Végül kénytelen voltam az egyetem emeletén található slózit használni, pedig azok nekem nem szimpatikusak, nem szépek, csövek vannak a falon, amit utálok, és kopottak és koszosak is. És nem működik bennük a kézszárító, meg ilyesmi.

Ezután visszamentem a terembe, ahonnan három ember kivételével mindenki elszivárgott, és berendezkedtem a várásra. Tudniillik 10től ugyanezzel a tanárral lett volna mégegy órám, mint 8tól. Öt perc múlva valaki szólt az irodából, hogy Möszjő Schmitt ma már nem jön.

Tisztára mint a Godot.

De vicces, gondoltam, én itt ülök a padban egyenes háttal, ő meg otthon pizsamában totyog a lakásban, a mogyoróit vakarja, a második kávéját főzi és nouvelobsot olvas a neten. Ha valaha megbocsátok neki, az csak azért lesz, mert hasonlít apukámra, és jó a humora (ahogy a mellékelt ábra is mutatja).

Azt, hogy Micolet bejön-e délután négyre órát tartani, nem tudták megmondani. Szóval Eszterkének oda köll buszozni-villamosozni, és ismételten előadni a "tanárra várok" magánszámot.

Remélem, megint valami gyűrött lesz rajta, az olyan jól áll neki.

Na, voltam tegnap négykor órán.

Vagány pasas a tanár, az biztos.

Az óra ismertetője kábé olyan stílusban van felírva egy vérvörös színű lapra, hogy a legnagyobb jóindulattal is csak úgy tudtam elképzelni a kurzust, hogy a fejünk felett csattogó ostorok kereszttüzében görnyedünk a padokban, izzadunk a sarokban megrakott, emberi hústól égő máglya melegétől és elméleteket gyártanunk, míg a tanárok tüzes vassal böködnek.

Erre bejön egy fiatal pasi, a zakója olyan gyűrött, hogy az szinte már szép. Houellebecq bácsi kék ingje volt hasonlóan gyűrődésmintás az Inrock honlapján nézhető interjú alatt. Szóval rögtön kellemesen asszociálok, tüzes vas már nem lesz. Vasaló legalábbis biztos nem, haha.

A csávó a következő tizenöt percben megszegte a kurzusleírásban leírt összes kritériumot: beengedett a minimum licence 3 szintet megkövetelő órára boldog-boldogtalant (konkrétan másodéveseket), a 25 fős keretet csak mintegy húsz fővel lépte át, senkinek annyit se mondott, hogy tessék a másik csoportba jelentkezni (ami szintén tegnap volt, csak hattól, és amin négy ember jelent meg végül). Összegyűlt tehát ott egy kislétszámú, homogén csapatnak álcázott, de valójában száztagú, összetákolt, vegyes banda.

A légkör teljesen jó lett, az rontott rajta valamelyest, hogy Hervé drágám baromi halkan beszél, amolyan könyvtárakra és olvasótermekre szocializálódott orgánuma van, ami az én fülhallgatóban bömbölő Guns n'Roses-ra nevelt hallásomnak kihívás.

Mindazonáltal sikerült mindent felfogni, magamba szívni, sikerült megírni az examen d'entrée-t is. Ami nem sikerült, az a kaliforniaiak franciájának a megfejtése, kitotózása.

Fog kelleni előadást tartani, jujuj.

Ma elmentem feltölteni a hallgatói kártyámat. Itt úgy működnek a dolgok, hogy a hallgatói kártyát dierkt erre rendszeresített automatáknál bankkártyáról fel lehet tölteni, és attól kezdve mindenért a hallgatói kártyád lehúzásával fizetsz: italautomatánál, büfénél, fénymásolóban, menzán, stb.

Nekem így a negyedik hetem közepén elérkezettnek tűnt az idő, hogy meglátogassam a menzát, most hogy már van CUMUL-öm is (carte universitaire multiservices), és de jó nekem.

Az öröm és a csillogó szem addig tartott, míg a rohadt kis automata ki nem írta a bankkártyámra, hogy vegyem ki, de nagyon gyorsan, mert ez a kártya ismeretlen, pfuj.

Gondoltam, persze, hogy ismeretlen, most láttad először... Hehe. De többször is eljátszotta ezt. Úgyhogy végül nagy nehezen találtam egy pénztárat, ahol szerdán is dolgozik valaki (mi van amúgy itt a franciáknak a szerdával? az is szombat, vagy mi?), és ott rátettek nekem egy kis zsét. Pontosabban adtak egy tizennégy jegyű kódot, én azzal voltam szíves visszafáradni a kis köcsög automatához, és belepötyögtem (itt kiemelném különleges tehetségemet a tizennégy jegyű, összefüggő, szóköz nélkül írt számsorok kiolvasásához). Mire a kis köcsög kiírta, hogy najóvan. Egyél, bazzeg.

Azért itt megragadnám az alkalmat, hogy az OTP-nek megköszönjem. Majd személyesen is elmegyek megköszönni, ha hazaértem.

Úgyhogy felmásztam az Allixra, aztán a menza második emeletére (egyébként tényleg, ki tervezte ezt az Allixot? Reinhold Messner?). Csak egy pöppet nem kaptam levegőt, de hamar normalizálódott a színem.

Odabenn díszebéd volt a tiszteletemre, minden, amire valaha egy ebédnél vágytam: párolt zöldség, párolt hal és rizs. Máááhhááá :) Desszertnek elvettem egy gyümölcssalátát, de volt természetesen entréé is, ilyen sárga izé lében, meg piros reszelt valami. Nem szavaztam nekik bizalmat, meg egyébként is, a szabolcsiak nem esznek antrét, vaze.

Pénztáros nő nééééz, néééééz, majd kiböki: semmi antré, semmi süti? Ez szomorú.

Nem, anyám, mert ha még antrét meg sütit is eszek, azt a lengőajtót majd ki kell szerelni nekem kifelé menet, az milyen szomorú lesz, gondolj csak bele! Arról nem is szólva, hogy az Agrippában lakom, a domb tetején, cseszed. Nagy a szája annak, aki a völgyben él.

Na, elnyúlok az ágyon, és olvasok. Még egy pici mindig van Houellebecq-ből. Ma már kiolvasom.

Jók legyetek.

Eszti

Mucikák,

megvallom borzalmas bűnöm: már 3 napja van netem, de én egy ilyen söpredéke vagyok az emberi fajnak, hogy nem írtam azonnal ide.

Múlt héten szerdán kiplakátolták az egész Allixot (a kollégiumi "város" hatmillió koliépülettel), miszerint a net 15-től szerdától lesz, és a kódot közvetlenül a szobákba-stúdiólakásokba viszik majd ki.

Nosza, kitakarítottam, betoltam a halott német katonát az ágy alá, ha mégis jönnek, akkor lássák már, hogy  a magyarok tényleg milyen háziasak. Itt az a szokás, hogy ha hoznak valamit, akkor is bejönnek, ha nem vagy itthon. Van nekik is kulcsuk. Megnyugtató, valljuk be (nem).

Erre pénteken, nethiánytól habzó szájjal szimpla heccből benéztem a postaládába, mikor a telefonfülke felé tartottam, hogy beszéljek az otthoniakkal. Gondoltam, tök mókás lesz odafelé az úton elolvasni a pizzás szórólapokat, meg hogy mi van egy euróért az Auchan-ban. Erre egy CROUS-Wifi adatlapot találtam begyömködve, rajta a nevem, címem, vércsoportom, titkos (strictement personnel) wifikódom  - értitek, félig kilógatva a postaláda nyílásán. Visszaügettem a szobába, bepötyögtem a baromi egyszerű, és könnyen megjegyezhető, a francia ABC mintegy harminc betűjét és kábé tizenöt számjegyet tartalmazó kódot, amiben még a kis-és nagybetűkre is figyelni kell.

Leizzadtam vele pár kört, de negyed óra múlva már az MSN-en voltam. Elképesztő.

Ma szép napos idő van, négytől órára megyek, tán addig sikerül leírni az eddig történteket (most van 10:15).

UTAZÁS, ÉRKEZÉS

A Népligetből indultam, szép nagy Eurolines-os busszal, két taploid sofőrrel, meg egy ismerőssel, Gáborral, aki egyenesen Párizsba ment, és nem kellett neki reggel ötkor átszállnia. Bécsig félig üres volt a busz, ott viszont faltól-falig megtelt. Ausztriában valami állati hihetetlen hajtépős hideg van este. Abban a szál pendelyben, amiben Pesten felszálltam, Bécsben majdnem el is temettek az árokparton. Váááh.

A következő pár óra különféle testhelyzetekkel való kísérletezéssel telt. De legalább nem döntötte senki rám az ülést. Nem is nagyon akartam elaludni (és ezt sikerült is betartani), hogy a reggel ötös átszállást nehogy átaludjam. Strasbourg-ig azért még levetítették a Pofa be! című öhm... filmet, ami, úgy látszik, kötelező darab nemzetközi buszokon. Azt a filmet kizárólag buszon láttam eddig, de ott vagy négyszer. Nem is volt őszinte a mosolyom, mikor elkezdődött.

Ötkor átszálltam Lyon felé Strasbourg-ban. Egy négyszer négyes fűkockán állt meg három busz, és egy mellényes kertitörpe vezényelt minket Lyon, meg Brüsszel felé. A Lyon felé tartó busz faltól-falig emberrel, egy üres hely.

Szerintetek ki mellé ültem? Egy olyan nő mellé, akinek akkora volt a segge, hogy én már csak fél seggel fértem fel a saját térfelemre. Nem viccelek. Besanconban szállt le, de én addig a levegőben ültem. Ráadásul azalatt a kb két-két és fél óra alatt folyamatosan evett, úgyhogy Besanconig még hízott is. Szürreális élmény, nem is hiszem el, ha nem velem történik meg, hogy Strasbourg-tól Besanconig a levegőben ülök.

Na, szóval azért relatíve hamar leszállt a nő, és én onnantól Lyonig egyedül ültem, ami ideálisnak bizonyult. Zenét hallgattam, aludtam, kötelező jelleggel leszálltam a megállóknál, stb.

Tizenegy felé küldtem egy sms-t a segítőmnek, Julie-nek, hogy késik a busz vagy tíz percet. Ővele levélben megbeszéltük, hogy értem jön, oda a Perrache állomásra, ahol lekászálódok az Eurolines-ról.

Viszont itt ért Lyonig még egy filmélmény. Lengyel busz volt ez a második, zömében lengyelekkel. Gondolták a sofőrök, ha Franciaországba mennek a parasztok, nesze nekik francia film: Asterix és Obelix. Egy kínzókamrában tudom elképzelni ezt a kínszenvedést. A film eredti hangja kihallatszott, de egy lengyel ürge Boros Lajos - orgánummal rámondta a szöveget. Mindenkiét, nőkét, gyerekekét, pasikét, olyan hanglejtéssel, mintha a vasúti menetrendet olvasná. A hajamat szálanként téptem ki Lyonig, ez akkora gyomorszájon csapás volt. Elviselhetetlen, kibírhatatlan katyvasz hangzavar másfél órán át.

A lengyeleknél meddig lesz még divat így szinkronizálni filmeket? Elképesztő.

Na ezért hallgattam én zenét Lyonig.

Lyonban leszálltam. Elérkezett az idő, hogy bemutassam a bőröndjeimet: a közepest, meg a maxit. Meg a hátamon keresztbevetett "kézipoggyászt". Tehát két kéz és hát megpakolva. Az addig készipoggyászként utazó laptop (vagy öt kiló szegény) bekerült a nagyobbik bőrönbe. A kis bőrönd 10 kiló körül, a nagy 25 felé, laptoppal majdnem harminc. Alig tudtam menni, de csak pár méterre volt a nemzetközi váró. Ott leültem, vártam Julie-t.

Julie nem jött.

Mikor kábé 25-30 perce vártam tétlenül, és beszélgettem az ott várakozó egyszál emberrel, jött egy sms Julie-től, hogy ő borzasztóan désolée, de nem tud értem kijönni. Hát még én milyen désolée voltam, hogy fél órát ültem a gumóimon a 25 órás út megfejeléseképp, a semmiért. És vághattam neki a világnak egyedül.

Nekiindultam a két bőrönddel meg a kézipoggyásszal, és elkezdtem keresni a csomagmegőrzőt. A csomagokkal egy lépcsőn felmenni kábé negyed órámba tellett, és legtöbbször kiderült, hogy nem is volt értelme. Mehettem le. Mozgólépcső sokszor csak az egyik irányba vezet, ráadásul bár a franciák nagyon jól kitábláznak meg informálnak mindent, a Perrache pont egy kevésbé informatív állomás, ellenben akkora, mint egy város. Teljesen el voltam tévedve. Ehhez társul, hogy a maxi bőröndöm eltört több stratégiai ponton, pl a húzókája és a lába is rossz lett, ha nem fogtam, feldőlt. Megbénultam. A csomagmegőrzőt egyetlen egy tábla jelezte, lefelé nyíllal, pont egy olyan helyen, ahogy max dimenzióugrással tudtam volna lejjebb kerülni, mert pont ott se lépcső, se lift...

Végül a kedves emberek elirányítottak a csomagmegőrzőhöz, ami szerintem olyan messze volt, hogy az már nem is Lyon. Mikor bementem, egy fekete ürge nekifutásból ugrott elém, hogy a csomagmegőrző sajnos nem funkcionál csomagmegőrzőként technikai problémák miatt. Most épp csak ülnek ők ott a melegben és elvannak. Ezzel kituszkolt.

Akkor már kábé két-két és fél órája mászkáltam a Perrache-on, kezdtem otthon érezni magam, ezért mikor úgy döntöttem, hogy keresek egy sarkot, ahol csendben meghalhatok, nem is mentem messze, a lehető legközelebbi hotelra esett a választásom. Odáig még elmásztam, kivettem egy szobát, és körülbelül újjá kellett születnem, hogy bármilyen folytatás következhessen.

Mire ezeket elintéztem, addigra négy óra múlt, esély nem volt rá, hogy egyáltalán eltaláljak az egyetemig és intézzek valamit DRI-n (fél ötkor zárnak).

Akartam valamilyen boltot keresni, vaktában nekiindultam ott a városnak, de nem akartam elkavarodni, így szigorúan tartottam magam az egyeneshez. Nem találtam boltot, így csak az állomás relatíve drága üzleteiben tudtam venni ezt-azt. Gondoltam, holnapig megteszi.

Reggel korán felpofoztam magam, és irány az egyetem. Julie elvileg ott dolgozik a DRI-n (külkapcsolati iroda), de vele nem találkoztam, ellenben egy faszival igen, aki elküldött azonnal az LMDE-be, vagy a SMERRA-ba, mert addig semmit nem kapok, amíg nem biztosítom magam és a szállásom az egyiknél. A szállást, amit addig csak képen láttam.

LMDE és SMERRA - HADMŰVELET, 2. NAP

Bőröndök 11-ig a hotelben maradhatnak, addig az a csomagmegőrző, de vicces. Elmegyek az LMDE-be, ami itt van tök közel, egy villamosmegállónyira, bemegyek, kötök egy olyan biztosítást, hogy csak úgy szikrázik, és megyek is átvenni a szállást.

Aha, igen. Húztam egy sorszámot, sose felejtem el: 792-es, mindez délelőtt tízkor. Várakozó ügyfelek száma 68. Egy ügyintéző. Egyetlen egy.

Itt átestem egy idegösszeomláson, de gondoltam, ezzel most mindenki így lehet, úgyhogy befogom a szám. Amúgy is kötelező ezt megcsinálni, no rinya.

Vártam is öt percig példaértékű lelki nyugalommal, mikor eszembe jutottak a csomagok.

Mégegy idegösszeomlás. Elképzeltem, ahogy a 11 órát már az ajtóm előtt megváró recepciósbácsi berúgja a szobám ajtaját, és a két bőröndöt kihajítja az ablakon. Átsuhant az agyamon, hogy a nagyobbikat nemigen fogja elbírni, de az egész kép unblock nem volt megnyugtató.

Visszatroliztam az állomásra, be a hotelbe, gondoltam, a 68 ügyfél megvár. Kivettem még egy éjszakára egy szobát, és átcuccoltam, gondoltam, ma már szállás ebből nem lesz.

Vissza az LMDE-be. Meglepetés! Bezárták az ajtót, és aki benn van, azt elintézik, aki kívül ragadt (dohányzók, napozók, csevegők, szerencsétlenek), azok majd húznak új számot délután.

Mikor az ügyintéző srác (az egyetlen ember talpon a vidéken) kijött cigiszünetre kamionkeréknyi karikákkal a szeme alatt, nem volt őszinte a mosolya, hogy odapofátlankodtam kérdezni valamit. Történetesen, hogy a három oldalas dokumentumnak, ami miatt ott várok, azt az utolsó részét hogy kell kitölteni.

Ja, azt nem ők töltik ki, hanem a szállás. Menjek előbb a szállásra. Itt az én mosolyom lett kissé erőltetett. Ma már nincs LMDE, gondoltam, felszálltam a vilire, vissza a Perrache-ra, és irány a 46os busz. Valaki eligazított a B galériába, ahonnan indul a 46os. Hosszú üvegfolyosókon kell várni a buszra, az ajtó csak akkor nyílik ki, ha a busz beállt a megállóba. Semmi logikát nem látok benne, főleg hogy az ajtók többnyire boldog-boldogtalannak kinyílnak, ha ott van a busz, ha nincs. Állunk ott, mi, buszra várók, mint a madarak a kalickában, és ha jön a busz, a sofőr bácsi kienged. Olyan izé az egész.

46os elvitt a St-Irénée-ig, ott leszálltam, és ugyan kábé négy méterre voltam az Allix bejáratától, nem sikerült azt kiszúrni. Úgyhogy egy oldalsó lépcsőn mentem fel, a belem kiköptem, mire felértem. Az Allix koligyüttes egy régi erőd romjain és dombocskáján épült, a régi erőd maradványai között kaotikusan elszórt modern épületekből áll. Ezért a címe Rue du Fort St Irénée. Ugye. Ezt nekem két hetembe telt megfejteni, de nektek így rögtön az elején elárulom, hogy ez így van.

Szóval én nem a főbejáraton mentem, hanem az oldalsó lépcsők egyikén (kb kilencven fokban vezetnek fel a domboldalon). Így jól el is tévedtem. Az Agrippát megtaláltam ugyan, de a recepciót nem, csak miután segítséget kértem két sétáló fiataltól. A recepció egy CROUS-iroda, beestem, kiderült, hogy ott is sorszám van, de idegösszeomlás előtt kidrült, hogy csak ketten várnak előttem. 

Mikor sorra kerültem, mindenféle papírt ki kellett töltenem, aláírnom mindent, hogy lu et approuvé. Kifizettem kártyával az első havi bért, a kauciót, egy vagon pénzt. És megkaptam a kulcsot. Mondták, hogy ha meglesz a biztosítás, majd hozzam be.

Mivel nem volt cuccom, nem kaptattam vissza az Agrippához azon a  kellemes ötven fokos lejtőn,  úgysem tudtam volna mit csinálni. Gondoltam, benézek az LMDE-be, hátha. Vissza a Perrache felé a buszon eltöprengtem, hogy értékelnem kellene a pillanatot, megvan a szállás. Megvan a kulcs. Bár már kifizettem a hotelt, és amúgy sincs erőm ma beköltözni, ez mégiscsak valami.

Vissza az LMDE-be új sorszámot húztam, mert ugye a délelőtti elavult. 372, várakozó ügyfelek száma: 46.

Báááh.

Kimentem és leültem egy kirakat peremére gondolkodni. Elővettem a kis papírt, amit a DRI-n adtak, és rajta volt, hogy nini paraszt, válazsthatsz, LMDE és SMERRA, mindkettőnél köthető biztosítás. Azért küldött a csávó az LMDE-be, mert ez közel van, akkor már be is villant a jelenet. A SMERRA vagy négy utcával volt arrébb, hát gondoltam, időm van (hehe), elsétálok, hátha oda pont azért nem mennek sokan, mert sétálni kell.

Elég könnyen odataláltam, és bingo: tíz ember vár, és négy ügyintéző hajtja a malmot. Egy szó mint száz, fél óra múlva be voltam biztosítva a kis studio-val együtt.

Visszamentem a hotelba és tévéztem. Valami ökörséget néztem, olyasmit, mint az Irigy Hónaljmirigy, csak nyugatibb volt kicsit, lycragatya nélkül. Aztán elemien fáradtnak éreztem magam, úgyhogy elaludtam.

Aludtam úgy éjfélig, mikor egyszer csak azt éreztem, hogy esik az eső. Ami csukott ablaknál és ajtónál meglehetősen gáz.

Magamhoz tértem, de már csurom víz volt a pólóm. Felnézek, és a plafonon embernyi vízfolt, belőle több sugárban folyik (nem csöpög!) a víz egyenesen az ágyamba.

Kiugrottam, és szarrá dermedve bámultam kábé tíz percig, ahogy tacsakra elázik az egész ágyam. Alig voltam magamnál a fáradtságtól, de lekolbászoltam a recepcióra kihirdetni a vizespóló verseny végeredményét. A recepciós csávó úgy nézett rám, mint egy marslakóra, aki épp  kapcsolatot próbál vele teremteni a fején lévő kis csápok segítségével. Elmagyaráztam - amolyan éjféli francia tájszólással - hogy beáztam, mert felettem valaki valamit elkúrt, de nagyon. Így esett, hogy a Normandie hotelban két éjszakát összesen három szobában töltöttem el.

VÉGRE AGRIPPA - 3. NAP

Másnap korán keltem, és fogtam a maxi bőröndöt és elbuszoztam vele az Agrippába. Megmásztam az erődöt megint - többször meg kellett állnom elátkozni az egész emberiséget, és kiváltképp azt, aki az Allixot épp ide tervezte megépíteni.

Aztán az Agrippa főbejáratánál megint elszállt minden optimizmusom, jó harminc lépcsőfok, gyors fejszámolással az egy kb tíz perc meló. Szerencsére a lépcső tetején lift várt. Kérdezném viszont a tervezőtől, hogy WHY/ WARUM /POURQUOI /POR QUÉ /MIÉRT nem lehetett már azt a liftet két méterrel lentébbre hozni, basszameg.

Studio 327 - gondoltam, egyszer élünk, biztos a harmadikon van. Nyertem. Lottózáskor lenne ilyen mázlim.

Mint egy kórház, tudom. Visszabuszoztam a kisebb bőröndért is (két fordulóval mertem csak megkockáztatni az utat, ha mindkettő velem volt, szinte béna voltam), út közben gondolkodtam, hogy kéne kipofozni a szállást. Hogy ne legyen olyan, mint egy véradó.

Lényeg a lényeg, aznap meglátogattam a Carrefour-t, tisztítószertől kezdve berendezési tárgyakig mindent vettem, alaposan kisikáltam a lakást, mert az előző lakó, bár nőnemű volt, nem igazán lehetett nagyigényű. A wc-re konkrétan este kilenckor mertem először hosszasabban ránézni, addigra lett emberi ábrázatja a Domestostól.

Ilyen lett a szoba:

Az íróasztal:

A konyhám:

Így esett tehát, hogy elértem idáig, és a harmadik napon itt alhattam.

A hűtő rossz volt, jelentettem a recepción, ahol felvették a panaszom. Emiatt és a kosz miatt csak moyen-nek értékeltem a szállásminőséget az átvételkor. Azt hiszem, másnap, míg nem voltam itt, jöttek, és kicserélték a hűtőm egy gyári újra. Nem is tűnt fel, csak az asztalomra letett munkalap, hogy "frigo changé". Odanéztem, és tényleg. Úgyhogy hűtőt nem kellett takarítanom. Óje.

Mindezek alatt Julie nem jelentkezett, de a negyedik napon be kellett mennem a DRI-re, ami ugye nagyon fontos, erről nagyon fontos levelek sorozatát kaptam már a nyáron is, hogy a DRI-re mindenképpen menjek, naponta többször is, mert az nagyon fontos.

Úgyhogy hát elmentem. Itt kezdődött a papír-hadművelet. Elkezdtek bennünket papírral elárasztani. Mindenfélével. Mikor rájöttek, hogy ez sok lesz, és már azt sem tudjuk, hol áll a fejünk, akkor elkezdtek színes lapokat adni, amiket csak úgy lehet emlegetni szimplán, hogy a kék papír, a piros papír, a sárga papír.

Konkrétan a kék papír az, ami baromi fontos, nehogy elfelejtsem. A többi is baromi fontos, csak nem tudom, miért, a kék papír értelme viszont világos, ezért én azt részesítem előnyben.

Voltak ezek a gyűlések, az accueil-ök. Volt először egy olyan, ahol országok szerint gyűltek az emberek. Mivel én vagyok az egyetlen magyar, ezért én a lengyelekhez, meg mittomén kikhez lettem csapva. Ott elmondtak sok mindent, többnyire sok mindent, amit már tudtunk, és adtak pár papírt. Plusz a diákigazolvány-igénylő lapot kitöltöttük közösen. Nekem ilyen élményem utoljára általános harmadikban volt, mikor osztálykirándulás előtt valamilyen helyfoglalási kérényt töltöttünk ki a "tantónénivel" közösen. Most sem ment másként: "ahol az van írva, hogy NOM, oda írják be a NOMjukat". Ezt a segítséget, hol lennék én enélkül... szipp.

Na, de túléltük. Másnap nevek szerinti accueil volt, ahol ugyanezeket elmondták, meg elmondták, hogy kell használni a Técély kártyát (a bérlet a buszra, metróra, vilire...), amit én már akkor több, mint egy hete használtam rendeltetésszerűen.

Azóta néha valamiért be kell menni, erről email-ben szólnak, és akkor adnak néhány papírt, amit meg kell őrizni.

Lelkileg nehéz ez, tudjátok, hogy őserdők pusztulnak ki azért, hogy én információhoz jussak a DRI-től. Kegyetlen.

Már kínomban röhögök a lépcsőn felfelé menet ilyenkor. Két mappában tartom a papírokat, amiket három héten belül adtak ki nekem. Szín szerint csoportosítva.

Kábé a negyedik napon, mikor a Lyon-i gigaplázát fedeztem fel éppen (négyágú csillag alakú, minden ága akkora, mint a debreceni Fórum, és mindez négy szinten), egy üzletben magyar szót hallottam, konkrétan azt, hogy "Szia, Eszter!". Hehh, mondom, kiaffene, hát egy volt csoporttársam, kábé ilyen o.O fejjel. Volt egy öt másodperc késleltetett habzás.

Azóta voltunk együtt a Rhone-parton, meg bulizni egyszer, meg megnéztük a Tete d'Or-t, ami egy állatkert-szabadidőpark, nagyon tuti, arról nem tudok fényképet beszúrni, mert nekem a főbejárattól három méterre lemerült az akksim, és az elvileg feltöltött akksik sem működtek, úgyhogy Dia csinált csak fényképet.

Láttunk elefántot (erős komplexusokkal egy négyszer négyes teleszart kifutó miatt), macit, zsiráfot, mindent, csak a tigris nem jött elő. Biztos megdöglött.

Piknikeztünk is egyet, megbeszéltük, hogy amíg jó az idő, megismételjük még egyszer.

Ez van. Ma hétfő van, de csak péntek óta van diákom, ez is egy hetes hercehurca volt, de túlestem rajta. Még van egy kis adminisztráció, nekem ez a legnehezebb része, de hamarosan elfogy (még a szállástámogatást kellene megigényelni, de nem érzem magamban az elhivatottságot).

Ma van az első órám, egy kifejezetten külföldi bumburnyákoknak szóló "Littératire et culture francaises contemporaines" című óra Micolet bácsival, és examen d'entrée-t ígértek (jól kell tudni franciául, aki csak nyeszeg, azt nem veszik be - úgyhogy gondolom, nyelvi teszt lesz).

Ezen kívül csütörtökön reggel nyolctól este nyolcig órám van. Délben van vagy két óra szünet.

Emellett írni kellene, meg olvasni. Houellebecq bácsi új regényét darálom épp. Még nem vagyok annyira aktív, mint amennyire lehetnék. Legközelebb erősebb kávét veszek :)

Ennyi. Tök kidöglöttem az írástól, és - asszem - kellően részletekbe menően lefestettem a kezdet kínját, úgyhogy hagylak benneteket mindezt megemészteni egy sötét sarokban.

Felzárkóztam, úgyhogy legközelebb nem leszek ilyen fárasztó. Ígérem.

Most, hogy van net, könnyebb az élet. Gyurinak üzenem, hogy hála a jó égnek, a gépem abbahagyta a BlueScreen-ezést (lekopogom), miután leszedtem róla a frissen feltelepített Nokia PC Suite-ot. Biztosan az volt a baja. De azért jó tudni, hogy milyen rejtett kvalitásokkal bírnak az olvasóim.

A videók kicsit lassan töltődnek, bár a netkapcsolattal nincs baj - de ennyi gond legyen, már azért is hálás vagyok, hogy tudok wikipédiát és google-t használni, nézni a levelezésem és mindennap megeteni a virtuális tevémet, Quentint (akit lelkileg nagyon megviselt ez az időszak).

Jók legyetek, drukkoljatok. Ne egyetek konzerves cannellonit! Szép napot mindenkinek!

Eszti

legyetek jok es turelmesek, lecci, nem felejtettem el a blogot es nem tettem le arrol, hogy kozvetitsem az ittletemet. Viszont egyelore nincsen hozzaferesi jelszom a szallason levo vezetek nelkuli nethez, es mar egy hete varok. Tegnap azt mondtak, varjak tovabb nyugodtan. En is tepem mar a hajam, de ez van. A netkavezok tele vannak, mert gondolom, egyelore mindenki arra fanyalodik. Amig ugyanis nem iratkoztunk be az egyetemre, addig nincs "fiokunk", azaz egyetemi azonositonk, pedig a net itt azzal mukodik. Meg a wifi is.

En is a halalomon vagyok, meg a csalad is, meg a laptop is, ot se felejtsuk ki, allandoan frissiteni szeretne, de nem tud. Raadasul vagy harom napja elkezdett Blue Screen-ezni, ez az a bizonyos "kek halal" a szamitogepeknel. Letoroltem rola par felesleges progit, hatha helyreall a rend a dzsungelban.

Meselni lenne mit, de majd nekiulok es az elejerol elkezdem, mert itt a DRI-n (a kulkapcsolati irodaban) van egy gep amit kod meg vizeletminta nelkul hasznalhatok, de persze mindenki mas is szeretne. Szerintem a johiremet kockaztattam azzal is, hogy ennyit leirtam, hogy meg mertem nyitni a freeblogot :)

Most ideallt mogem egy csaj, es azt nezi, mit irok. Mintha ertene... (az elobb mondta az irodaban, hogy nemet). Orrba vagjam a konyokommel?

Arrebbvonult.

Na szoval ez van, szedem a satorfam, mert ma nev szerinti gyules van es elotte be akarom loni a hajam a noi szakaszban.

Ezezkrol a gyulesekrol is elmondom majd a velemenyem, ha oda jutok.

Mindenesetre az itteni billentyuzet borzalmas, szornyu, terror. Semmi nem ott van, ahol a magyaron, shift-tel jon ki a pont, meg a vesszo, viszont a szmajli :) az gyorseleresben van. :)

Van humoruk.

Varjuk egyutt tovabb a netet, es drukkoljatok, hogy a Crous-nak sikeruljon mihamarabb jelszot adni (ertsd: felirni egy kodot egy papirfecnire es a fecnit bedobni a postaladamba).

Gyorshirek:

- nagyon szep a varos, de tenyleg, imadom,

- talalkoztam mult heten egy volt csoporttarsammal, Diaval, aki itt dolgozik,

- Houellebecq-nek uj regenye van, es mar meg is vettem, es ma azt fogom olvasni, meg holnap is.

Mar csinaltam kepeket is, meg a szallasrol is, amint tudok, posztolok.

Gyurieknak koszonom a meghivast, de csak ovatosan vele, mert meg elfogadom :) Meglatjuk, hogy alakulnak a dolgok, de amugy szivesen ellatogatok arrafele, ha ugy adodik, merci.

Na tenyleg megyek, mert meglincselnek.

Pusszantas,

Eszti

Na, gyerekek, úgy döntöttem, hogy ma megnyílik a Lyon-szekció a blogomon, új címke alatt olvashatjátok a baszakodásokat, amiket véghezviszek Franciahonban. És ugye most örültök, mert végre nem kizárólag a túlsúlyos háziállataimról, meg random agymenésekről olvashattok itt?

Csak szólok, hogy igenis melegen ajánlom az örülést, ez ugyanis nagyon izgi lesz. Gondoljatok bele, ha a 117000 fős szülővárosomban el tudok veszni és ketté tud állni a fülem, akkor Franciaország második legnagyobb városában mi lesz? :)

(Szinte látom, ahogy anyukámat, drágát e sorokat olvasván megszállja a nyugalom és a béke...)

Szóval buli lesz, két bazi nehéz gurulós bőrönddel, amit hatan fognak az utastérbe tenni, meg kettő, azaz 2 darab kézipoggyásszal, egy helyett, mert a szabályok azért vannak, hogy letojjuk őket, pláne hogy én.

Lyonban vár a fogadódiákom, Julie, velem egyidős és a DRI-n (az ottani egyetemi külkapcsolati irodában) dolgozik. Remélem, nem tanul meg egyhamar magyarul, és nem olvassa ezt, de leginkább ami megmaradt benne róla a levelezésekből, az az, hogy ateista, szereti a filmeket, szeret arabul tanulni és nem szereti az állatokat. Sokban stimmelünk, sokban nem, de jó fej, aranyos, sokat segít, így talán az első héten még nem kerülök a szervkereskedők kezébe.

Első éjszaka talán Julie-nél szállok meg, mert jó magyar példán okulva nem bízom a menetrend 14:30-as hazugságában. Akkor kellene érkeznem Lyonba 31-én délután. És négyig lenne időm elszambázni a DRI-re, aztán vissza a folyó másik oldalára a szállásra. Ha Julie nem jön értem (munkanap van, oszt dógozik), akkor kakukk a szállás elintézésének. Mondjuk úgy saccolom, hogy akkora épp pont teljesen le fogom tojni, hogy hol vagyok, csak kinyújtott lábbal alhassak akár valami köztéri padon.

Kíváncsi vagyok a szállásra. Csak pókok ne legyenek, Istenem, csak póóóókokat nehhehhee!...

Amúgy pedig a tanszéken keményen ketten vágtunk bele az Erasmus-ba, és mi ketten telepatikus úton ugyanarra az Eurolines buszra vettünk jegyet. Úgyhogy Strasbourg-ig biztos, hogy nem kerülök az emberkereskedők kezébe, aztán majd meglátjuk.

Igyekszem mihamarabb megint netközelbe kerülni és beszámolni az útról (ami annyiból fog állni, hogy a sofőrről leszedem a keresztvizet és kianyázom magam a gurulósbőrönd miatt).

Ha szeretnétek ennek tanúi lenni, akkor maradjatok velünk, illetve van nekem MSN-em is, mert én ilyen modern kislány vagyok, úgy hangzik az, hogy zephyr9e@yahoo.com

És akkor nem is kell megvárnotok, hogy megírjam a kalandjaimat, hanem azonnal, billentyűegyenest tőlem hallhatjátok-láthatjátok, és az mekkora izgi, tökre megéri, nem?

Na, jóccakát. Megyek alvást színlelni.

=^oo^=

Gyerekek.

Hát ez valami hihetetlen volt. Spirituálisan körbeutaztam magam az elmúlt időszakban, ez ugye szigorú blogmentességet igénylő tevékenység, és baromi hosszú is, tekintve a tényt, hogy mekkora seggem van.

Másodikán indultunk Horvátországba. Előtte való hetekben szarrá dolgoztam magam tíz kreditért. Egyetem megváltoztatta az egyik izé kreditértékét, ezért Eszterke hiányt termelt. Gyorsan dobtam egy tanulmányt, ami már rég viszketett kifelé. Cs. Gy. drága, hamarosan kap majd egy levélt ezügyben.

Aztán még szörcsögtem a tanszéken pár kötelező melót. Aztán utolsó héten utazás előtt rúgni kellett vón' még párat, témavezetőm is el, én is el (akarok)... Erre jön a láz. Láz és fejfájás, de nem az a "ahh hát fáj a fejem, beveszek valamit", nem, gyerekek, ez olyan fejfájás volt, mintha maga az Alien nőtt-növekedett volna a homlokom mögött ilyen íves alakzatban. Mondom, ennek a fele se tréfa, mert az éjszaka közepén ki is talál bújni az orromon, háziorvos.

A háziorvos olyan fejjel írja fel a személyreszabott kúrákat, mint amilyennel más szarni jár. Megrögzött homeopátia-buzeráns, ha még épp bekúszol az asztaláig, akkor elég jól vagy ahhoz, hogy ne kapj antibiotikumot. És ezt játssza az emberrel, értitek, megőrülök, ezt játssza, hogy nem ír fel antibiotikumot. És te kínodban behugyozol, hogy bazzeg, antibiotikum kéne, hát érzi az ember a húsán, hogy csak nem van valami jól. De ő nem hiszi, "kedves Eszter, ameddig lázas, a szervezete küzd, és ez jó jel, hagyni kell, hadd tegye a dolgát". Kurva anyád, mert én tudom, hogy hogy teszi a dolgát. Délután négy körül kezdi, elkezdek fázni, aztán befűt állandó 39-re és megizzaszt. Ezzel arányosan nő a fejfájás amúgy is épp elviselhető szintje. Küzdök. De hogy nekem a tököm azzal hogy kivan! Én is lennék csak valami homeopátiás kézrátervős csodamanó, mint Doktornő, érezné csak az is, hogy küzdök, gebedjen meg. Miután az immunerősítővel - amivel doktornő lezártnak tekintette a lázas-fejfájós állapotomat - nem mentem semmire, és majd' beszartam az esti láz- és fájdalomrohamtól, visszamentem doktornőhöz, egy komplett farmert átizzadva az ötperces úton. Másfél óra várás után közölte velem, hogy "jajj, akkor valami jobb immunerősítő kell". Nem, bazmeg, nem immunerősítő kell, hanem gyógyszer! Olyan, amit a vemhes tehén is alanyi jogon kap elléskor, de én nem férhetek hozzá lázzal és mindenféle fájdalmakkal. Nagyon húzta a doktornő a száját, de végül felírt valamit, amit tanácsa szerint csak akkor kell szednem, ha végképp úgy ítélem, hogy kell. Én hazaérve azonnal végképp úgy ítéltem, hogy kell, és elkezdtem szedni. Aznap este már nem lettem lázas. Viszont doktornő is megsejthetett valamit, mert azért egy tüdőröntgenre beutalt. Nagyon boldogok lettünk, hogy utazás előtt két nappal a tüdőrohadásban szenvedők közt fogok várni egy fotóra, de gondoltuk, oké. Sürgősen voltam utalva, ennyi emberség volt ebben az immunbuziban, hogy legalább megsürgette a dolgokat. A tüdőm végül tiszta lett, enyhe mellhártyagyulladást mutatott a felvétel.

Utána egy pulmonológus ismerős elküldött minket a fejfájás miatt a fül-orr-gégére, ahol egy velem egykorú csaj volt AZ orvos. Úgy vizsgált meg, mint egy haszonállatot, mindenembe benézett, úgy tágította a fülm, meg az orrom, hogy attól féltem, mire elenged, a földig fog lógni az orrom luka. A legjobbat mégis azon mulattam (magamban, mert a nyelvemet kipeckelte), hogy a nyelvemet mind a hetven kilójávan nyomta lefelé és nekem hangokat - Á meg Í - kellett adnom, aminek majdnem hányás lett a vége. Komolyan mondom, életreszóló élmény volt, de a záróleletre mégis az került, hogy minden ép és működik. Kész csoda...

Na, ez a csaj utalt be fotóra az orrmelléküregeimről. Ez volt életem kalandja. Három órát ültünk ott, kiröhögtük a rokkantkocsit, amin ragtapasz lifegett (hát rokkant, na!), aztán a második órára elszállt a humorunk, fogtuk a fejünket rendesen. Fotó után másfél órát vártunk a leletre, amit végül egy hájas asszisztens-szerű nő kihozott. Ez a két szó állt rajta: légmegtartó üregek. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt a takarító írhatta rá, és eredetileg talán a domestosos flakonra akarta írni, mert ez beszarás, gyerekek, hogy másfél órát vártunk ERRE. Gondoltam, ki leszek elemezve, mint a kormányprogram, de nem, légmegtartó üregek, 'oszt menjél haza, paraszt.

Na, gondoltam, ha légmegtartó üregeim vannak, akkor fasza, nem is megyek kontrollra, minek, levegőm ezek szerint mindig lesz, az meg nekem elég is. Na jó, ebben a döntésben a százméteres sor is befolyásolt a fül-orr-gége előtt.

Ezzel volt vége a hétnek, számtalan vizsgálat, röntgen és váróban poshadás után végül lett egy napunk arra, amire a hetet szántuk. Fél nap volt pakolni, vásásrolni, lazulni, biztosítást kötni, de én már úgy voltam vele, ha ott esz széjjel a fene Porecsen, akkor is elmegyek, bazmeg. Március óta azzal tartom magam életben, hogy megyek a tengerhez.

Mentem is! Jó erős antibiotikummal, számtalan doboz napos kontaktlencsével, szemcseppel, műkönnyel, orrcseppel, fülcseppel. Mert a diagnózis végül mellhártya-homloküreg-középfül gyula volt. Csak lazán és stílusosan visszautalnék arra, hogy a háziorvos mindezt immunerősítő vitaminnal és citromos teával akarta elsimítani. :)

Porecsen életem első olyan szállásán laktam, ahonnan tényleg látni lehetett a tengert. Le is fényképeztem, ahogy az erkély korlátjára feltett lábam mögött a tenger hullámzik.

Mennyi gány volt abban a vízben, jóisten, gyerekek! Tengeri uborkától kezdve a sünig, szivacsig, medúzáig, napolajos túristáig - minden. Cipőben kellett fürdeni, mondjuk eddig Horvátországban mindannyiszor így volt ez. A napokban strandoltam egyet Leveleken, szinte földöntúlinak tűnt mezítláb belábalni a tóba. Aki nem cipőben fürdött, annak lett szép süntüske-kollekció a talpában, hehe.

Volt svédasztalos reggeli és vacsora. Általánosságban megfigyelhető, hogy az állatok viselkedése a vályúnál a legjellemzőbb - hát az embereké is, én mondom. Hogy ott mi volt, szent ég! Eltaposták egymást egy koszos uborkáért, az "egyééé' mer' ingyen van!" volt a csatakiáltás, és válogatás nélkül mindent a fejükbe tömtek, amit csak láttak. Lökdösés, harapás, nyögés, könyöklés, tolongás, minden volt, az se vígasztalta őket, hogy a szomorú szemű séf percenként hozta ki ládaszám a kifogyott kajákat, és ilyenkor könnyes szemmel nézett végig a szép étterme romjain. Szerintem ott minimum minden este festeni kellett, mert apokaliptikus állapotokat teremtettek egyesek. Külön posztot tudnék írni belőle, milyen az asztalát körbe sörrel kibástyázó vénasszony, aki akkora tányér maszlagokat tüntet el a fejében, hogy aztán térden csúszik ki az étteremből...

Meg az ember az ilyen társas utazáson sok embert is megismer. Volt egy nő, akit nemes egyszerűséggel "buta asszony"-nak hívtunk, mert mikor beszélt, vákum keletkezett a fejében és beszippantott mindent. Gyerekek, azt a nőt az "Okosabb vagy, mint egy ötödikes?"-ben nehogy az ötödikesek, még a kiscsoportos ovisok is meggyalázták volna. Olyan nímand volt, hogy szerintem az egyszer se aludt a szállásásán, mert nem talált vissza a partról, a hasonló kaliberű kislányával valószínűleg piros fonallal jelölték az utat amerre jártak. De komolyan, az a fajta ember, akinek a bal tenyerébe a "kilégzés-belégzés" örök szabálya, a jobba meg a neve van beleírva. Vérfagyasztó, hogy az ilyenek életben maradnak, én mondom. Ettől egy lépéssel lentébb az egyedfejlődésben már a páfrány van. Ami azt illeti, a páfrány egy-két éven belül be is fogja érni, én rá fogadok... :)

A másik társasutazásos alaptípus a szófosó. Mindenről az ő kommentárját kell hallgatni, ha Amerikába születik, karriert csinál egy mikrofonnal a kezében, így viszont csak az az utas marad, akit a többi cipősarokkal akar elgyepálni.

És hát van a buszon elfekvő típus, aki a Ritzben érzi magát, és ráddönti az ülést, összeroppantva ezzel pár bordád, és kilyukasztva a fél tüdőd. Általában a te fejed felé teszi azt a kézipoggyászt, amiből tízpercenként kiesik egy ötkilós vizesüveg, illetve a te ülésed alá szambázza a cipőjét, mert neki útban van. És még mindig nem érzi úgy, hogy gáz.

Amúgy Porecsből - sad, but true - nem sokat láttunk, az üdülőtelep nem ott volt, hanem 13 kilométerre a várostól, ahol így csak egy estét tültöttünk. Szép volt, sós volt a levegő, forró a szél, szépek a kikötői fények. Romantikusak a keskeny utcák, kurva drágák a boltok, de csodás a naplemente, elmosódott a horizont, édes az alvás. Drága a nyugágy, hogy a belük rohadjon ki.

A második nap ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy lángszóróval vadásszak az apartmanok közt cikázó, éktelen lármát csapó kabócákra. Olyan hangjuk volt, mint egy filmes főgonosznak, amikor hahotázni kezd, néha meg hisztis kölyök visításának hangzott, vagy bagzó macska kurjongatásának. Mindez hajnali háromkor, panorámából, a harmadik emeleten volt ugyanis a base camp, az alaptábor. :)

Voltunk Velencében. Erre azért térek ki külön, mert ez óriási volt. Egyrészt a Szent Márk téren tornacipő reklám van, ami überalles, nem láttam Velencét előtte, de ez úgy elsőre is érdekes megoldásnak tűnt. A Sóhajok hídja karórareklámmal van kibélelve. Majd lövök fotót, hogy ti is lássátok. Szerintem valahol ez kibaszás, mert az a másfél méteres csipkés izé az égszínkék órareklámplakátokba csomagolva nem híd volt, hanem egy másfél méteres csipkézett macskapöcs.

Emellett ötszáz fok volt és egész Velencében nem lehetett leülni. Csak a nyilvános wc padlóján nem szóltak ránk, hogy emeljük fel a túristáskodó seggünket. De akkor már muszáj volt megbékélni azzal, hogy egy húgytócsában ugyan, de legalább ülünk 4 óra megfeszített menet után.

A lényeg nem is ez (azért szép volt, és örülök, hogy láttam), hanem a hajóút. Áh, gyerekek, nektek olyan még nem volt. Odafele az enyhe jobbra-balra és balra-jobbra hintázástól a gyomrom közölte, hogy felmond. Csak egy Daedalonnal és fizetésemeléssel tudtam maradásra bírni. Gondoltam, már mindent láttam, kemény vagyok, mint az ipari gyémánt, majd én megmutatom hazafele, milyen az, aki hajóra meg vízre született.

Már a Canale Grandén kifele látszott, hogy a tengeren valami kibaszott állapotok uralkodnak. A kapitány arca nyugodtabb volt, mint amilyen a saját temetésén lesz majd, pedig mindenki azt fürkészte, ő nem fog-e a haját tépve, malomkő méretű szemekkel kibámulni az ablakon az egyre szürkülő hullámverésre, de nem.

Addig, amíg meg nem látta, hogy az edzetlen túristák rojtosra okádják a hajóját. Olyan viharba kerültünk, hogy a hajó métereket szabadesett egy-egy hullám tetejéről. Mi a Canale Grandét már olyan neccesnek ítéltük, hogy leküldtünk egy Daedalont, aztán a tengerre érve mégegyet, úgy az első és a második szabadesés között eltelt tíz másodpercben valamikor. Két Daedalonnal mi olyan vígan végigröhögtük az egészet, mint a vidámparkban a hullámvasutat szokás beszívott tinédzserek közt. A hajó orrában ültünk, a közepén, tőlünk elválasztott utastérben minden második ember zacskóba kapaszkodott. Olyan okádókoncert volt, hogy sokan már attól adták be a kulcsot, ami ott zajlott. Az idegenvezetők, akik egy héten csak háromszor teszik meg ezt az utat, vidáman söröztek a bárban és szánakozva nézték a hányó emberkéket, akiktől a még általánosabb sajnálattól övezett alkalmazott gyűjtötte be a zacskókat egy még nagyobb fekete zsákba.

Közben a legjobb az volt, hogy többször eldicsekedtek vele, hogy ennek a hajónak ez meg se kottyan, mert ez a hajó svéd. Hát gyerekek, szerintem ezt a vádat a svédek passzolnák. Csak ezen az egy úton mindössze az orr ajtaja ázott be totálisan, csak az ablakok gittelése hullott ki, és csak a tévé szakadt ki a helyéről, amúgy igen, meg se kottyant a hajónak: végül csak fennmaradt valahogy a vízen, hányásban úszva, de beevickélt a porecsi kikötőbe, ahonnan mindenki (ilyen-olyan okokból) két kilóval könnyebben szállt le. Később a  programkönyvben ezt az utat méregtelenítő kúrának neveztük át, hiszen: nem volt légkondi a hajón a négy órás út alatt, se oda, se vissza (tehát nyolc óra izzadás); Velencében nem lehetett leülni, viszont menetelni kellett, hogy életben maradj, olyan volt, mint egy aerobic-edzés; vízhez nagyon nehezen jutottunk, és az is meleg volt, étel szinte nuku (annyira drága); visszafele a hajón pedig a mégis valami úton-módon még nem kiizzadt méreganyagok orális úton való eltávolítása volt programon. Olasz méregtelenítő kúra á la Commodor Cruises - M.S. Dora.

Evvolt, a maradék üdülés alatt én elszenesítettem magam, és csinos kis bikini alakú foltot tetováltattam magamra, rámrohadt a naptej, amit, mint utólag kiderült, a sós víz fixál, és utána az úristen se mossa le rólad. Henyéltünk napágyon, földön, vízen, ágyban, székben, satöbbi, ahol henyélni kell egy tengeri utazás alatt.

Közben degeszre ettem magam hallal, mert az itthon sosincs menün, meg párolt zöldséggel. Gyűjtöttem kagylót, meg kis üvegbe vizet, amit itthon kicsit kibontottam, és öt percre elveszítettem az eszméletem, olyan büdös volt, hát gyerekek, a görény rína a receptért. Úgyhogy, tenger, nem tenger, kiöntöttem, és csak a kagylókat tartottam meg, meg a homokot.

Itt van az íróasztalomon emléknek, hogy ha meló közben ránézek, akkor emlékezzek a tengerre, meg a rózsaszínű naplementére, amin egy uszály úszott keresztül.

Közben Lyonban kaptam stúdiólakást, nagyon heppi voltam, megvan a jegyem is. Már csak pár biztosítást kell kötni, meg a pakolást megszervezni.

Most a tanulmányomat fogom befejezni, és belekezdeni a nyári fordításos melóba. Huhh, nem szeretni erre gondolni :(

Ez volt a spirituális utazás, ami eddig tartott tehát. Lelkileg feltöltődtem, megvolt a kellő mozgalmasság, amivel már elkönyvelhető a nyár. Most egy hete emésztem az élményt, de ebben a melegben lassú vagyok, cseppekre olvadok szét, minden pórusom sikít. Az ígért hidegfront meg érdeklődés hiányában elmaradt.

Na, hát aki idáig elolvasta, és még nem fordult le a székről a szájából csordogáló nyállal, az megérdemli, hogy gratuláljak, és elküldjem aludni, mert késő van.

Hamarosan jövök a fotókkal!

Csóközön.

Hahó mindenkinek!

Olyan ritkán írok! Nagyon gyakran eszembe jut, hogy írni kellene ezt a szegény blogot, meg mikor valami érdekes történik, még mindig az az első agyi reakció, hogy "ez megy a blogra", csak mintha a testem nem csinálná azt, amit az agyam akar. Hátevvan, fejben szarrá blogoltam az elmúlt időt is azért, tudom, hogy nem sokat láttatok belőle, de majd bepótolom.

Mostanában kicsit írogatok, a disszertáció első fejezetét szülöm, egész jól megy, csak olyan regényeket olvasok újra amiket már egyszer valamikor kilőttem, és emiatt a fíling nem olyan... Tudom, mi a vége, ki a gyilkos, ki kihez megy hozzá - túl sokat tudok, na :)

Emellett az adminisztrátori meló letelte óta vizsgafelügyeleteket vállalok rendszeresen, holnap is megyek egyre. Ilyenkor másfél órát azzal töltök, hogy a csajok cipőjét elemezgetem, és lepecsételt piszkozatpapírokat gyártok. Úgy érzem, megtaláltam a munkát, amiben kiélhetem a tehetségem :)

Mindenesetre már nem sokáig unatkozom. Kialakult az olvasmánylistám, ami... hmmm... tetemes mennyiségű szerzőt és címet tartalmaz. Lesz mivel játszani Lyonban, az tuti. Ezen lista itthon elérhető darabjait már a nyáron kis cafatokra kell olvasnom, ezen kívül fordítói feladatokat válaltam egy kanadai szerző novelláinak magyarításánál :) Ajj, ez mekkora duma - arról van szó, hogy egy íróasztal meg egy laptop előtt fogom tölteni a nyarat, ennyi van emögött. :) Tanulmányt is írok, amihez mostanában születnek meg az első sorok. Csak sajnos a szakirodalma levadászhatatlannak tűnik Magyarhonban: talán ez is őszre csúszik.

Lyonban - már látom - egy kiflivégen fogok élni egy hétig, annyi könyvet kell majd megvennem, annyi cuccot lefénymásolnom. A koszos ruháimat meg a Rhône-ban fogom mosni békából (házilag) főzött szappannal.

Amúgy visszaírtak emailben, hogy megkapták a jelentkezésemet, és jókislány vagyok, leülhetek. És hogy fogok kapni egy nagyon fontos levelet postán, ami nagyon fontos, és ezt a nagyon fontos levelet, mivel nagyon fontos, mindenképp olvassam el, hogy a benne lévő nagyon fontos információkról tudjak. Ha nem kapok levelet, írjak nekik emailt, ez is nagyon fontos. És ezután még leírtak pár nagyon fontos egyéb tudnivalót, és kész.

Két nappal később jött a posta, benne a nagyon fontos levél, ami ugyanazokat a nagyon fontos információkat tartalmazták, mint az email. Úgyhogy behajtogattam a posta közé.

Amúgy az volt az a nagyon fontos tudnivaló, hogy nem tudnak minden Easmusosnak kolit biztosítani, tudom, ugye? Így nagyon fontos, hogy máris keressek szállást a secteur privé-ben. Hát lóf^szt. Biztosítsanak csak szállást. Csak nem akarja ez az Emmanuel nevű csávó velem összeakasztani a bajszát.

Csipog a laptop, vagy mia...

Aztán most lelkiekben inkább ezen a szálláson jár az eszem:

Horvátország, Porec, ahol lakódni fogok egy hétig majd július elejétől. Addig is a távolból károsan befolyásolja az összes munkára és tanulásra irányuló motivációmat.

 Na, figyeljetek, baromi késő van, és még alvás előtt akarok egy kis zenét tolni a fejembe, úgyhogy most itt abba is hagyom. Úgyse vagyok valami szórakoztató, az majd csak a nyolcórás alvásom után leszek. Addig aludjatok ti is.

Remélem, Spuri nem haragszik meg éjjel a Holdra, vagy nem talál sünt, ahogyan az általában lenni szokott, mert akkor holnap a vizsgafelügyelet közben lekoppan a fejem az asztalra, elszortyogok, és ha nem figyelek, ezek a kölykök nem írják rá a nevüket a piszkozatra, ahogy azt kell.

Úgyhogy drukkoljatok, hogy Spuri (aki már akkora, mint egy kisebb sétahajó) ma éjjelre erősen összeszimpatizáljon valamelyik bútordarabbal a teraszon.

Köszi előre is, puszi.

=^oo^=

 Mikor egy híres ember meghal, mindenki annyira szomorú. Hirtelen mindenki sajnálja, meg szerette. De tényleg. És hű, az mekkora tragédia, hát hogy lehet az, és most mi lesz a feleségéve/férjével/gyerekeivel, úristennahátjaj.

 Brittany Murphy - aki tegnap szakasztott úgy hajolt ki a laptopomból, és nézett fel Clive Owen-re, mintha még élne,

- 32 éves volt, karácsony előtt halt meg a zuhany alatt, mert leállt a szíve. Még sokkolóbb az ilyen, ha egy ilyen szép, fiatal szőke nőről van sző, aki ráadásul még nem is volt rossz színésznő.

 Mikor elkezd a média klotyójából feltörni a trágyalé, és kiderül, hogy hónapok óta drogokkal tömte a férje, nem voltak boldogok, sok gyógyszert szedett, önpusztított, még csóválunk kettőt a fejünkön, de aztán nincs tovább, mert lejárt a három nap, ami minden csodának jár, kiszörnyülködtük magunkat, hogy nahhhát szegény Britnimörfi ilyen csúnyán végezte, ez van, de most mi lesz a békávéval, meg Szilágyiné Hústorony Eleonórával.

 Itt a sztori nem ér véget, pedig milyen jó lenne. A sztori folytatódik, mert minden Britnimörfi után ottmarad valaki, csonkán. Van pénz és van médiafigyelem (azért még hátha jön belőlük bevétel), csak egyvalami nincs: a felismerés, hogy elbasztunk valamit. A belátás. A főhajtás. Hogy is baszhattunk el valamit, hiszen hegyekben áll a pénz, a gyerek is százasokkal origamizik. Valami mégse jó. Nyom itt, a bal vállam alatt valami. Mi van itt, vese? Basszameg. Orvoshoz kell menni majd. Majd. Ma jön a díler, anyukám, majd engedd be, aztán délután a sajtónak nyilatkozd le, hogy magam alatt vagyok a gyásztól. Hol van már az a drog? Jajj, Britni. Mi lett veled?... (Zokog)... Kéne egy kis pia. Mondom pia! Hogy a lófaszába tudnám elviselni, hogy az anyósommal élek. Anyuka, mi az a kék pirula? Mi? Hát...jó lesz. Jó az, viszkivel biztos működik. Hú, de jó, azannyát. Anyuka, takarodjál innen, mert szétverem a bejárati ajtót a fejeden. Meghalt a lányod, mi a jó eget nyomulsz még itt, ez az én házam. Jajj, a Britni.... (Zokog).... Jajj, Britni... (zokog). Te Dzsó, ez a kék pirula nem elég. Tudja a vér, hogy mi ez, te vagy a szakember. Hozzál már valamit, ami kiveri a fejemből ezt a szart. Bazmeg, két óra múlva sajtótájékoztató. Jajj, a Britni... (zokog)... Bazzeg, tisztulok. Dzsó, hozzál már valamit, hányszor szóljak. Ki kéri a tanácsodat? Csak hozzad. Tudod, hogy a pénz nem gond. Vedd fel azt a százast az ajtófélfa tövéből. Anyuka! Jaj, anyuka tudom, hogy csúnyán beszéltem anyukával a múltkor, bocsánat. Amúgy meg belőlem élsz, úgyhogy pofád lapos. Húzzál ki a nappaliba és nyilatkozzál, hogy szenvedünk. Hú bazzeg, még mindig látom a Britnit a zuhanyban feküdni. Jajj, Britni... (zokog)... Höh, kellene valami erősebb. Hol ez a faszkalap Dzsó, mi a gelyvát árul ez nekem a pénzemért. Bevegyek mégegyet? Hogy árt-e? Anyuka mérnem' takarodik már el a halál faszára? Forgatókönyvíró vagyok, nem gyógyszerész. Dzsó meg nem jön. Anyuka, tessék elhúzni. Jajj, a Britni... (zokog).... Na, anyuka, tetszik kérni, vagy el teszik masírozni dél felé. Nem, a sajtónak nem tetszik elpofázni semmit. Megveszlek bazmeg kilóra. Húzzál, oszt nyilatkozzál, hogy milyen szar most nekem. Hogy neked is? Az hol az én bajom? Tartsunk össze? Vén szatyor, a pénzem kell, mi? Per? Azt neked, per! Majd megnézheted magad! Vén ribanc! Mert jajj, a Britni... (zokog)... széjjelverlek, vénasszony! Hát nem elhúzol?! Má megint nyom a vállam alatt. Mit mondtál, mi van itt? Máj? Anyuka, Britni (jajj, a Britni... [zokog]...) ütemesen verné a fejét a falba, ha látná milyen számító picsa az anyja. Gyászolni tetszik? Lópikulát! Tessék inkább bevenni ebből, megosztom anyukával. Nem? Akkor tessék eltakarodni. Milyen per már megint? Milyen sajtó? Milyen vizes lepedő? Ééén nem gyászolok? Ééén? Jajj, a Britni ...(zokog)... hát hogyne gyászolnám már?! Tönkretenne, anyuka? Milyen riporter? Ide? Hogy mit állít? Anyuka mondott neki valamit, basszameg? Még hogy én öltem meg? Kit? Ki az a Britni? Ja... De hogy nézett ki? Dzsó! Bazzeg, rád még emlékszem, ne oldalazzál kifele a százasommal. Hol az anyagom? Naazé'.

 Így jut el a helyzet odáig, hogy Britnimörfi után öt hónappal Misztermörfi is ugyanazon lakás padlóját díszíti, körülötte fecskendőkkel, ampullákkal, pirulákkal, kizárva az idegenkezűséget. Tuti, hogy nem a Dzsó volt, vagy ilyesmi. Ő volt saját farkasa a mindennel felszerelt házban, ahonnan csak egy dolog hiányzott: az egyszerűség. Emberen kívül, és belül. Az egyszerűség, ami nem drogban, autóban, pénzben keresi a megnyugvást, a boldogságot, a szerelmet, a megbékélést. A ház falai csak egyvalamit nem hallottak soha: "jó így".

 Brittany Murphy halála szomorú. Az igazi tragédia viszont nem az, hogy meghalt, hanem hogy az igazi boldogság nélkül élt. Hogy nem olyan halála volt, ami után nincs mit nyilatkozni.

 És igazi tragédia az, hogy a boldogtalanság újabb halált szül. Mert az azt jelenti, hogy a boldogtalanság mindenütt ott van, mindenhová begyűrűzött, nem múlt el. Mert lehet, hogy mégiscsak kiderült, hogy "elbasztuk". És az elviselhetetlen. Annyira nem lett volna mindegy, hogy hogyan, és mikor történik. De most, és így történt. Kár.

=^oo^=

Szervusztok, gyerekek! Szépen kitavaszodott, sokat esik, sokat fúj, néha süt a nap és kitört a vulkán is. Végre itt van nekünk egy tavasz, amelyik tényleg átmenet a tél és a nyár közt (nincs "január, február, itt a nyár"), és most ez se nem jó. Hát akkor mi a jó nekünk?

Szóval csak legyetek heppik, nem lehet mindent. 

Ugyanakkor itt és most közlöm, hogy lángszóróval perzselem tökig Izlandot, ha miattuk, meg az égtuggyahogyhíjják Vejnemöjnen vulkán hamuja miatt elmarad a nyár, ahogyan rebesgetik az okosok.

Figyelem is nagyon az időjárást. Jó alkalmam nyílik erre, egész nap egy szép nagy irodában csücsülök*, és frontálisan rálátok az egyetemi óratoronyra, meg a debreceni nagyerdőre, meg az égre, amin V-alakban húznak a kis hamufelhők.

* kivéve mikor egyetemközi postát viszek, kérvényeket, névsorokat, határozatokat adok be a dékániára, leszaladok aláiratni, információs réseimet igyekszem különböző irodákban betölteni, büfébe megyek Túrórudiért, ill. pisilek.

Hivatalosan ügyintéző-szakértő vagyok a tanszéken, de hogy mit szakértek, arra még nem jöttem rá. Ez összességében azt jelenti, hogy okosan nézek, de továbbra sem tudok többet, mint egyszerű, kósza hallgatóként tudtam. Ugyan csak egy-másfél hónapra szól a megbízás, és érzem, tudom, látom, hogy azon a napon, mikor fel kell állnom végleg az asztaltól, hogy visszaadjam a jogos tulajdonosának, és végleg felmarkolom Ödönkét, a zöld macit a monitor mellől, azon a szent napon fogom elérni tudásom csúcspontját. Aznap leszek postázói, iktatói, ügyintézői és szakértői karrierem csúcsán, és rögtön el kell dobnom. Erre a sorsa vagyok ítélve.

Viszont addig is jól elvagyok Ödönnel és a Thibault-családdal, meg a vérben forgó szemű reprográfusokkal a telefon túlsó végén.

Mikor akad egy kis időm a saját dolgaimra, akkor Lyon-t intézem. Megkaptam az ösztöndíjat, épp ma postáztam ki a jelentkezést, a tanulmányi szerződést és a szállásfoglaló lapot a Lumière-nek. Érdekes módon ami szivatás akadt, azt mind a kedves home institution-öm intézte ellenem. Az egyetemi Erasmus-ügyintéző durván beszólt, adott egy körülbelül kitölthetetlen űrlapot, ami a leglehetetlenebb adatokat követelte, a külkapcsolati irodában meg fél óráig állatnak a sarokban, mire megkérdezik, mit állsz ott.  Vajon milyen választ várt erre a nemzetközi pályázatokat érvényesítő irodista? Hogy sült virslit kérek mustárral, meg egy Kiskegyedet?

Érdekes, hogy mennyire ellentétes két oldalát tapasztalom meg a bürökráciának. Most én is az íróasztal mögött ülök, és a félévüket menthetetlenül elkúrt diákok reszketnek előttem azt remélve, hogy én is tudok segíteni, vagy legalább feladom az utolsó kenetet. Ha azzal megyek be a fél éve még rettegett, katlannak gondolt dékáni irodákba, hogy a francia tanszék ügyintézője vagyok, hárman vetik keresztül magukat az asztalukon, monitorukon, hogy kezet foghassanak, és azonnal felajánlják a tegeződést. Azok, akik egy éve még a Révai lexikont hajították felém, ha nem úgy kopogtam, ahogy nekik tetszik.

Ha én vagyok a tanszéki ügyintéző, akkor mindenki tud mindent, elmagyaráz mindent, mindent átad személyesen mindenkinek, hogy nekem ne legyen vele dolgom, és mosolyognak is. 

Már el is képzeltem, hogy a szerződés lejártával bekopogok a dékániára azzal, hogy a francia tanszéki ügyintéző vagyok, és ezekkel a szép szál legényekkel elvinnénk a számítógépet, meg a fénymásolót, ugye nem baj. Az a szép szekrény is jöhet, mutatós darab.

Muris.

 Holnap csütörtök, ami általában nyugis nap, már bekészítettem Thibault-ékat, meg a májkrémes szendvicset.

Egyébiránt a gyógyszeremet rendesen szedtem (freemam!), megírtam, hogy kiengedtek, és látjátok, már re is vagyok habilitálva a társadalomba. Talán túlságosan is, ez a kora reggeli vonat, ötórás rohangálás, és hazazötyögés kiveszi az embert. Gyakran még a legjobb, blogra való gondolataim is kirázódnak belőlem.

Majd igyekszem jobban beléjük kapaszkodni.

Egyébként is piszkálja a csőröm ez az elmaradni készülő nyár, úgy kísérem figyelemmel a vulkánt, mintha a kertünkben tört volna ki.

Mellesleg nekem augusztus végén repülnöm kell. Addigra betömődik megint, igaz?

Ölelek mindenkit, és írjátok meg, hogy vagytok. Meg hogy mit tudtok a nyárról.

=^oo^=

Gonosz vagyok, hanyag, megbízhatatlan és link - a doktor azt mondta, ezeket a szavakat köpködjem a saját képembe a tükörben.

Egy nagy szanatóriumban vagyok, mindenféle hangyás embert kezelnek itt. Az én osztályom a krónikus bloghanyagolók osztálya. Szindrómám van, vagy mim, olyan fajta, hogy a jó idő örömére minden fontosabb lett, mint a net, meg az írás. Főleg az írás.

Ez nem jó attitűd, de már járok az anonim bloghanyagolók csoportjába, ahol ilyen pofás kis fekete csíkot hordok a szemem előtt, hogy ne ismerjenek fel.

Az az igazság, hogy az enyém a bloghanyagolás egy válfaja, kevésbé súlyos, haszonélvezői álláspontnak hívják. Csak olvasok. Mindenkit olvasok, meg néhol kommentelek, de a saját blogom elhanyagolom. De a doki szerint, aki egy faszkalap, mert mindig ordít, meg a nyála is fröcsög, franc tudja, hogy miért nem tudja a szájában tartani... Naszóval szerinte már ez is baromi súlyos, reggel ágytálazáskor még azt is mondta, el kellene ásnom magam, egy magára valamit adó blogger ilyen helyzetbe nem kerül. Hogy lesz az ilyenből orvos? Az ápolónő rendes, ő megért, bár ő nem blogol. De azt mondja, sokakat látott már lecsúszni, és tényleg bármilyen helyzetből, bármilyen körülmények közül a pad alá kerülhet az ember. Ezt mondja mindig.

Szombaton kerültem be, állítólag félig kómás állapotban. Azonnal friss @-infúziót kaptam, hogy a sok kis @ friss löketként szétáramolhasson a napfénytől, friss levegőtől lebénított szervezetemben. Több ampulla @ is elfogyott, és a @ baromira drága, ezt is a köcsög doki mondta. Semmi tekintettel nem volt arra, hogy alig élek. Nagy a pofája, de egy tisztességeset nem blogolt még, persze.

A szobám falát winchesterek képei, billentyűzet alakú mosdó, fájlmappa alakú szekrény, és képernyő utánzatú tükör díszíti. A paplanomon itt @kodik z a sok @, nagyon aranyosan zsizsegnek. Az ablaküveg ikonmintákkal metszett. Hangulatos itt. A lomtár a mosdó alatt van, de először nem találtam meg, úgyhogy a Start menüből indítanom kellett egy nővérhívás menüt. Jött is a nővér, ő mutatta meg. Szerencsére az az aranyos jött, aki jól bírja a nyávogásom.

Az anonim csoportban, ahová járok, megismerkedtem egy rakás szimpi emberrel. Van egy srác, akinek a hobbija a blogjának a bejegyzésszerkesztője előtt túrni az orrát, meg van egy lány, aki bekapcsolja a gépet, leül a monitor elé, röhög egy hatalmasat, és kikapcsolja a gépet. Ő összehaverkodott egy másik csajjal, aki kísértetiesen hasonló tüneteket produkál: ő a villogó kurzort nézi órákig, mielőtt kikapcsolja a gépet. De van egy pasi, aki elég fura, ő a koszos zokniját ráhúzza az egérre és azzal játszik stratégiai játékokat blogírási időben, és azt élvezi, hogy nem tud kattintani zoknin keresztül. Fura. Nem érzem magam odavalónak. Kerülöm a zoknist is. De a köcsög dokival jól kijönne, kac-kac.

Nem csak innen ismerek embereket, az e-mail-postafiók - hanyagolók osztályáról is összehaverkodtam egy nővel, aki kicsit megviselt. Rossz állapotban van, állítólag két hónapig nem nézte a mail-jeit, épp hogy nem törölték a postafiókját, mielőtt bekerült volna. Durva. Néha szörcsög, és tikkol is szegény, ezért kávézni nem szoktam hívni. Egyébként is kár bele a koffein.

A terápiás csoportvezető, egy elég szimpatikus nő azt mondta, hogy ennek az egésznek, a kórnak, ami kirágta a tudatunkat, a lekünket, a tavasz az oka. Meg a kék ég, a szellő, a virágok, a zöldellő fű, meg a napfény. Ezek vonják el az ember figyelmét az értelmes dolgokról, eltorzítják az értékrendedet és teljesen letérítenek az utadról végül. Az életed középpontjába a szabadban töltött idő kerül, és ez minden gondolatod. Minden pénzed erre megy, végül lecsúszol, jelzálog van a házadon, csak hogy új piknikkosarat vehess - aztán egy kis vidám kis társaság közepén találod magad, nevetgélve, és nehezen fogod fel, hogy véged van. Vége az életednek, ahol szélessávon élhettél.

A csoportvezető mesélt olyanról, aki végül valami tölgy alatt végezte piknikezve a barátaival, meg volt egy fazon, bár ez csak pletyka, akit állítólag a kutyájával játszva láttak utoljára egy parkban. A kirándulásképpen túrázni induló, jókedvűen dalolászó csoport azonban csak városi legenda, ne higgyétek el. A csoportvezető mondta, hogy nem kell mindent elhinni. Vannak szélsőséges esetek, de ezek nagy része kitalált, mint például a kutyás férfi. Mondjuk itt furán homályos lett a szeme. Később a büfében a zoknis pasas váratlanul mellémkeveredett, míg letöltöttem a kávém, és azt mondta, a nő a kutyás menyasszonya volt, míg ez a szindróma teljesen tönkre nem tette a fazont. Persze a csaj is megszenvedte azt az időszakot, többször próbálta őt rászoktatni a virtuális kutyák nevelésére, még egy saját kutyás PC-játékot is tervezett neki.  Kidolgozta a veséjét. Semmi nem segített. "Van, aki menthetetlen"-ismételte bágyadtan maga elé meredve szegény nő. Megsajnáltam. A zoknis pasas meg ettől kezdve nem volt annyira fura, de a köcsög doki javára még mindig lemondanék róla.

Van a csoportban egy nő, ő inspirál. Őt már egyszer "visszahozták". Annyi időt kihagyott a blogolásban, hogy a blogja megszűnt. Szerencsére azonnal rátaláltak a már élettelenül heverő oldalra, és újjáéleszették, gazdáját pedig azonnal @-infúzióra kötötték. Így került a csoportba. Ma már elég szabadon beszél arról a nehéz időszakról, bár néha még szégyelli, hogy ez történt. Azt mondta, gyakran inkább sétált, vagy beült egy kávézóba,  blog gondolatát pedig elhessegette magától. Bár a latte tejhabjában is a @-t látta, legyőzte lelkiismeret-furdalást.

Itt mondta el a csoportvezetőnk, hogy nem szabad hagynunk, hogy az elménk és lelkünk jelzései ellenére is függőség bárdja alá hajtsuk a fejünket. A legjobb a  "kutyaharapást szőrével" módszere: ha azt érezzük, megingunk, ha átvillan az agyunkon, hogy szívesen futkároznánk egy füves domboldalon, netán nem is egyedül (hanem másokat is magunkkal rántanánk ebbe az állpotba, ebbe a romlásba), azonnal blogoljunk az érzésről. Még ha nem is hosszan, de őszintén írjuk le az érzéseinket, ő pedig kommentben reagál, megdicsér, és javaslatokat tesz.

Ő is tanácsolta azt, amit a köcsög doki az elején. Hogy ha az jut eszembe, szeretnék nevetni a tavaszi ég alatt, látni a szálló madarakat, érezni a szellőt a hajamban, és hasonló borzalmak, akkor álljak a tükör elé és kezdjem szidni magam, hogy lusta vagyok, áruló, és alávaló. Ezek összebeszéltek?

Na, jelen pillanatban úgy néz ki, hamarosan kikerülök. Nagyon jól fejlődök, ezt még az a köcsög doki is elismerte. És elismerte azt is, hogy azért tényleg nem volt annyira súlyos az állapotom, csak váratlanul, hirtelen ütött be, minden előjel nélkül, és felkészületlenül érte a szervezetem, meg az elmém is. A sok @ segített, meg a terápia. Hogy ne kerüljek vissza, elrettentésül megmutatta azt a palit, akinek a nyöszögését napok óta hallgatom már valamelyik felsőbb emeletről. Ő "örökös", nincs sok esélye szegénynek kikerülni, meg virágvasárnapja sincs sok. Vegetál. Két éve, mikor még azon az osztályon ápolták, mint engem, visszaesett. Nem blogolt róla, és nem is szidta magát a tükörben, hanem kipasszírozta a fejét két rács közt, hogy megszagolja egy, az ablakhoz közel hajoló orgonafa virágát. Ottragadt. Azóta ott ápolják, etetik, itatják, speciális tokban tartják, olyan, mint egy szarkofág. És persze a pali sosem gyógyulhat meg, mert minden tavasszal kivirágzik az orra alatt az orgona. Mikor megkérdeztem, miért nem vágják ki a rácsokból, vagy esetleg az orgonafát ki az orra alól, a köcsög doki csúnyán nézett, de erőt vett magán, és nem köpött szembe, hanem azt mondta, ne vicceljek, ő az elrettentő példa. Olyan is kell ide, mint minden szanatóriumba. Méghogy kivágni onnan. Visszazavart a tükör elé a szidalmazó-terápiára, és besegített egy-két keresetlen szóval, amit utánam köpött a folyosón. Borzasztóan köpköd a doki, nem tudom, mit lehet az ilyennel csinálni. Bevarrni a száját? Muhhhaha.

Vacsoráig szidtam magam, aztán jött a szokásos, rántott @, ami már a fülemen jön ki. Meg a szájon át bevehetős, filmtabletta alakú @, ami mindig a torkomon akad. De a kedves ápoló, meg tulajdonképpen a doki is azt mondja, jól ment nálam a terápia, meg a gyógyszeres kezelés is. Már nem csak akkor blogolok, mikor a csoportvezetőnek írom, hogy milyen bűnös érzések öntenek el, hanem egyebekről is: kezd visszatérni a blogger-énem. Ma már olvastam is a szobámban elhelyezett Nagy Internet-Bibliát, és a következő bejegyzésemen agyaltam. Gyógyulok?

 A csoportvezető amúgy a mai ülés után, ahonnan a zoknis pasas gyanús módon eltűnt, könnyes szemmel mondta, egyik sikertörténete leszek: kigyógyultam az addikcióból. És hogy ne feledjem, a fák, madarak, állatok, virágok, kirándulás, aktív pihenés, meg hasonló ocsmány katyvasz mind civilizációs betegségek, olyan addikciók, melyeket legyőzhetek, ha rendszeresen blogolok. Ne felejtsem el őt, és továbbra is számíthatok a kommentjeire. Kiderült, hogy nem kell több ülésen részt vennem. Mikor a zoknis pasasról kérdeztem, legörbült a szája, és bőgve elrohant.

Csak később hallottam, hogy a zoknis pasas a fejére húzta a zokniját, és megfojtotta magát az egere USB-kábelével. Utolsó blogbejegyzése volt a búcsúüzenete: "megyek az örök tavaszba". Blööee, de nyálas. Már a hullaházban scannelik valahol. Nem bírom sajnálni az ilyen gyenge rinyát.

Na, szóval gyógyulok. Kicsit uncsi itt. Mindjárt megyek a társalgóba tévézni: ma egy horrort nézünk, ami egy kislányról szól, aki egy tavaszi virágos rétre téved és hamarosan virágok, meg puha nyuszik veszik körül. Brrrr. Jól hangzik.

A zárójelentésem majd elküldöm nektek csatolt fájlban, torrentezzetek sok piros tojást, embeddeljetek sok sonkát. Aztán mars vissza a gép elé, és blogoljatok róla, ezzel is segítve a gyógyulásomat.

Köszi. Sziasztok.

Az üzenet a Krónikus Internethanyagolók Szanatóriumának belső rendszerén keresztül érkezett Önhöz. Válaszüzenet írásához kérjük, kattintson a 'Válaszol' gombra.